Védjegye: Lupus

Mosollyal teli ember. Ilyennek ismerem negyedszázada Farkas István piarista szerzetest. Országos hírű pedagógus. Diákjai könnyen adtak becenevet neki: csak a Farkast kellett latinra fordítaniuk.

Generációk számára Lupus tanár úr, Lupus atya lett. Hogy mindig derűs, az nem egy kikövezett életútnak köszönhető: népszerűsége kitermelte a kerékkötőket. Ilyenkor optimizmusa, legendás munkabírása, hite, szerzetesközössége adott neki erőt. Szakmai és állami elismerések igazolták, hogy jó úton jár. Az elmúlt adventben a Szeged-Csanádi Egyházmegye legmagasabb pedagógiai kitüntetését, a Báró Gelsey Vilmos Nagydíjat vehette át.

– Egy kitüntetés alkalom a számvetésre. Ha összegez, mit vél a legfontosabbnak?

– Matematikusként úgy írom körül az ember életét, hogy az egy ellipszis. Ugye, az ellipszisnek két fókusza van, s az ember életének is: az egyik az a család, amelyben meglátja a napvilágot, a másik az a család, amelyet az Isten rábíz. Rám a piarista nagycsalád szolgálatát bízta az Úristen. A két fókusz meghatározza az ellipszist, és a két család meghatározza az ember életét.

– Az első fókuszpont hová mutat?

– Az Alföldre. A Gödöllői-dombság nyúlványánál, Tápiósülyben születtem. Nekem a legszentebb a családi tűzhelyet jelentő szülőfalu. Öcséimmel ott nevelkedtem, pékmester édesapám és varrónő édesanyám végtelen szeretetében. Harmóniát teremtettek körülöttünk. A családi életnek három szabálya van, ami lényegében egy: minél több idő együtt, minél több idő együtt, minél több idő együtt…

– Szellemes, találó. Nem lehetett könnyű a szülőknek három eleven fiúcskával… Tényleg: milyen gyermek volt?

– „Kis Pityu”, mindenki így becézett. Az egyik nagybátyám volt a családban az „Öreg Pityu”, így kaptam a „kis” jelzőt. Ez fönnmaradt máig.

– A „kis” Pityu nagy zsivány volt?

– Nagyon nagy! Csibészségeim egyike: el akartuk lopni öreganyám mosóteknőjét, hogy lehajózzunk vele a tengerig. Megterveztem: a Tápión szállunk vízre, az beleömlik a Zagyvába, az a Tiszába, majd jön a Duna, és mi így utazunk a Fekete-tengerig…

– Ugye, nem lopták el végül a nagymama teknőjét?

– Persze hogy nem. De egy hatévesnek a fantáziálásai, a vágyai fontosak. Kell, hogy egy gyermek tudjon álmodni.

– A kisgyermeki álmodozásnak az iskola vetett véget?

– Ellenkezőleg! Kinyílhatott a fantáziám. Az elemiben négy összevont osztály volt együtt. Tanító nénink, Uhereczky Mária mint egy karmester, úgy vezényelte a négy szólamot. Varázsos egyénisége fölszabadított, azóta tudom, hogy a pedagóguson múlik minden. Lehet elektronikus tábla, de 99 százalékban a pedagógus személye számít. Ez a tanári hitvallásom egyik sarkpontja. Mária tanító néni kisugárzása, példája indított el a pályám felé. Igazi tyúkanyói szeretettel ölelte körül a csibéit.

– A kis Pityu éles eszű volt?

– Hhhh… engedtessék meg egy történet. Hetedikes koromban éltem meg, ez a pedagógus-küldetésem másik szikraadó élménye volt. Kedves tanárom, Hegedűs József matematikát és fizikát tanított. Egyszer egy nagyon nehéz kérdést tett föl az osztálynak, és meg tudtam válaszolni.

– Ugye, csak ön.

– Ne tűnjék gőgnek, az nem jellemző rám, de valóban, csak én tudtam. A tanár úr következő órája a párhuzamos osztályban volt, nekik is feltette a kérdést, de hiába. Akkor átkopogott, kölcsönkért a kollégájától, átvitt, és azt mondta, na, Pityukám, vezesd le nekik úgy, ahogy az előbb. Bagatell példa, de jellemez egy tanárt, aki bátorította, sikerélményhez juttatta minden tanítványát. Én gazembernek tartom azt a pedagógust, aki nem építi a gyermek önbizalmát.

– A gimnáziumban, a kecskeméti piaristáknál ki volt az önbizalom-építő?

– Legfőképp Jelenits István tanár úr. Életem nagy kegyelme, hogy tizenévesen találkozhattam vele. Egy kamasz fiú rácsodálkozása volt ez a Mesterére. Atyai barátként tisztelhettem. Később, a teológián a biblikumtanárom volt. Persze még sok kiváló embert kéne említenem. Helyes László tanár úr matematikát tanított, ha ő nincs, akkor biológus lettem volna. A szeme az órán úgy csillogott, amikor a matematikai pontosság – és így az igazság – értékéről beszélt… ez fogott meg. Az igazság, a veritas mint értékfilozófiai alap, lásd Aquinói Szent Tamás téziseit, megragadott. Az igazság szolgálatára lettem matematikus.

– Aztán másokat az igazság útjára vezető lett…

– A legkedvesebb emlékem az osztályfőnökként való vezetés. Nem kisebbítem a lelki vezetés szerepét, de abban hiszek, ha a vezető és vezetett között életközösség van. Egy jól működő osztály ezt jelenti. Ez megnyilvánul a tudásátadásban, a nyári vitorlástúrákban, a lelki beszélgetésekben, a napi, családpótló együttlétben, az olvasókörben. Az irodalom, akkor is, ha „barbár” matematikus vagyok, úgy tudta összekovácsolni a közösségeket, hogy azt húsz év után is idézgetik. Nem az én szavaim voltak a fontosak, hanem ami egy műről beszélgetve bennük leszűrődött. És a gyerekek nem kertelnek; nagy áldás a kamaszok őszintesége. Egy szó mint száz, az osztályfőnökségben hivatásom valamennyi szegmense megtestesül. Hat remek csapatnak lehettem osztályfőnöke, épp most lesz a „legvénebbek” 35 éves találkozója, idejönnek hozzám pünkösdkor a dunaszigeti plébániára.

– Diákjai egy szálfa emberre nézhettek fel. Melyek a fizikai „mutatói”?

– 190 centiméter magas voltam. A 112 kilós súlyomat máig tartom.

– Kifogyhatatlan energiáinak egyik magyarázata ez lehet. Hogy bírja az önmagának megszabott rettentő gyors tempót?

– A fölösleges dolgokra nem fecsérlem az időmet. A mai ember elsődleges bálványa az okostelefon, én viszont bálványoknak nem hódolok. Ha két munka között van egy kis időm, akkor szeretek csöndben lenni, imádkozni, kiülni a Duna partjára és gyönyörködni a természetben. És persze olvasok, olvasok, olvasok. Teljesen más az internetes szubkultúra, mint az az élmény, amit a könyv ad. Nemrég felkértek egy előadásra Fekete Istvánról – aki ugye, annak idején óvári gazdász volt –, és szokásom szerint nem életrajzi adatokkal készültem, hanem egy könyvét évtizedek után újra végigolvastam. Ez a csodálatos novellafüzér volt, a Tóbiás János életútját végigkövető Tíz szál gyertya. Nem adatokkal terheltem tehát a közönséget. Egy olvasmányélményt adtam át. Életélményt. Ez is egy erőforrás, ahogy az imádság vagy a misézés is az.

– A harmóniateremtés eszközei is ezek?

– Hogyne! És ami a legfontosabb: a szemlélődés. Az, ahogy az ember rá tud csodálkozni egy virág szépségére. Vagy itt van az asztalomon egy csodálatos Ferenc pápa-fotó. Nézem a mosolyát, a biztatásként felfelé mutató hüvelykujját – az ember szemlélődik, és beleivódik mindaz, ami nem válna értékemmé, ha barbár módon elmegyek mellette. Én azok közé tartozom, akik a mai ember megmentésének a szemlélődés útját tartják.

– Olybá tűnik, hogy elismert tanárként és papként az élete mindig csúcspontokkal ajándékozta meg – de volt-e mélypont?

– Nem vagyok szürrealista, de a csúcspont meg a mélypont rendre egybeesett, hiszen az Úristen így készített egy újabb föladatra. A pedagógiában nem ismerek pardont, így nemegyszer „földaraboltak”, félreállítottak. Nem mondom, hogy akkor az nem fájt, dehogynem, ám ezek pihentető idők voltak az Úristentől egy újabb bevetésre. Az ember visszatér a hátországba, erőt gyűjt, aztán ismét irány a front.

– Négy éve is a frontvonalra indult, amikor Dunasziget iskoláját kellett megmenteni…

– Nem is tehettem volna másként. Ez becsületbeli kérdés. Ha egy iskola meghal, meghal a falu. Dunasziget erre rádöbbent. A közös küzdelem eredménye, hogy az iskola él, és ma már hétszer annyi kisgyerek jár oda, mint korábban. Na, ez az igazi kegyelmi ajándék egy szerzetes-tanárnak! (Várkonyi Balázs)