Gyulatelevízió
Az Alföld posztimpresszionistái
Halálának 60. évfordulója alkalmából gyűjteményes kiállítással tiszteleg Dinnyés Ferenc emléke előtt a Móra Ferenc Múzeum. A Fekete-házban egész nyáron látogatható tárlat talán fölfedezteti a turistaszezonban Szegedre látogatók előtt e kissé méltatlanul kezelt alkotót. Dinnyés Ferenc képein az alföldi tájfestészet drámai expresszivitása találkozik a posztimpresszionista irányzatok intenzív koloritjával és vibráló ecsetkezelésével. Alkony vörösben fürdő utcaképei, a kompozícióit feszültséggel telítő, bátor kontrasztjai markáns pszichológiai tartalmakkal telítik a látványt – rokonítva a dinnyési piktúrát a két világháború közötti szellemi erjedés másik jelese, Juhász Gyula poézisével. Laza kontúrokba oldott, pezsgő atmoszférájú látképei Matisse és a fauve-ok tanulékony ismeretére utalnak. Portréin a legnagyobbak érzékenységével örökíti meg a dolgos kétkezi emberek beletörődő mindennapjait.
Különös egybeesés, de a szomszédvár, Hódmezővásárhely épp a Dinnyés-kiállításnak otthont adó Fekete-ház festő szülötte, Endre Béla gyűjteményes kiállításával tiszteleg az alkotó halálának 90. évfordulója előtt. „Sose láttam a magyar pusztának egy ilyen álomszerű, különös, egyéni színskálájú megrögzítését” – lelkesedett érte Móricz Zsigmond. A vásárhelyi piktúra nagy örökhagyóját Juhász Gyula több verssel is megtisztelte, egyebek közt neki dedikálta a Vásárhelyi sétatéren című költeményt. Az Endre Béla sírjára szánt soraiban költői képekbe sűríti a festő világát: „Tiszta, szelíd lelkét csöndben ringatta az alkony, / Egy volt ő s a mező, benne a róna dalolt, / Mások a parlagról büszkén magasodtak az égnek, / Ő a magyar alföld méla porába hajolt.”
Megszólal a némafilm
Különös kísérlet részesei lehettek mindazok, akik részt vettek a némafilm klasszikusainak új minőséget kölcsönző beavató(film)színházi estek egyikén. Füzi Izabella, a némafilmek kutatásának elkötelezett egyetemi oktató a mozgás és az idő két rokon műfaja, film és zene esztétikai metszéspontjait tárta föl, amikor Benedekfi István zongoraművész és Benedekfi Zoltán hegedűművész közreműködésével megkísérelte föltámasztani a hőskori mozitermek elengedhetetlen műfaját, a filmeket kísérő élőzenét. Mint kiderült, a mozgókép hatását fokozó zenei kíséretnek eltérő válfajai voltak ismeretesek annak függvényében, milyen körülmények álltak rendelkezésre. Míg a világvárosok komplett szimfonikus zenekart alkalmaztak fényűző vetítőtermeikben, a kisebb moziüzemek jobbára csak zongorakíséretet biztosítottak a nagyérdemű elkápráztatására. Ám még ilyen esetekben is rendelkezésre álltak a különféle zenei hatásokat sorra vevő motívumgyűjtemények. Más filmforgalmazók a kópiával együtt az aláfestő zene témavázlatát is rendelkezésre bocsátották. Ahol pedig megfelelő fölkészültségű muzsikusok akadtak, rögtönzéssel követték a vásznon zajló cselekményt. A jövőben filmklubszerű rendszerességgel jelentkező némafilmes este legizgalmasabb része is az volt, amikor a Benedekfi testvérek rögtönöztek saját, sziporkázó kísérőzenét a muzeális filmbejátszások alá.
Színről színre
Utolsó harmadába fordult a színházi évad. A Szegedi Nemzeti Színház egyszerre igyekszik eleget tenni a népszerű művek iránti közönségigénynek és a színház kulturális missziójának. Az örökzöld Carmen után ennek jegyében tűzik műsorra Verdi ritkán látható, korai operáját, az Ernanit, a prózai tagozat pedig ugyancsak változatos kínálatot biztosít, amelyben a Mozart–Salieri konfliktust fölelevenítő Amadeus éppúgy megtalálható, mint az 56-os témájú Kazamaták, Molnár Ferenc egyfelvonásosai vagy a XIV. René című komédia. A Békéscsabai Jókai Színház februári, a Nemzeti Színházban is nagy sikert aratott Tamási Áron-bemutatóját, az Ősvigasztalás című, alapvető erkölcsi és közösségi kérdéseinket színre vivő misztériumát követően most Szabó Magda Születésnap című regényének színpadi adaptációjával adózik az irodalmi rangú magyar prózajátszásnak.
