2021. május 6., csütörtök
FONTOS

Vélemények a Múlt és Jövő szoborról

„Harmonikusan képez szép városi egységet” a Múlt és Jövő szobor Winkler Barnabás építész szerint. Baráz Tamás szobrászművész úgy vélekedett, a szobor nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy iránytűként szolgáljon alapvető etikai kérdésben. Gyulán elismerést és idegenkedést egyaránt kiváltott Vígh Tamás alkotása.  Alább láthatnak egy videót, melyben az utca emberétől kérdeztük, milyennek találja a művet?

{flv}mult-jovo{/flv}

Lejjebb elolvashatják Winkler Barnabás és Baráz Tamás véleményét, melyek segítenek megismerni a szobor elhelyezésének körülményeit, egyúttal irányt adhatnak a mű értelmezésében.

Winkler Barnabás, építész:
Gyula város augusztusban Vígh Tamás MÚLT és JÖVŐ című köztéri alkotásával gazdagodik
Öröm, hogy Vígh Tamás Kossuth-díjas szobrász utolsó, nagy horderejű köztéri kőszobra Gyulán méltó helyre kerülhet. Hisz ebben a városban született meg a nemes gondolat, hogy a Millennium évét egy „MÚLT és JÖVŐ” köztéri szoborral tegyék emlékezetessé. Az elmúlt évek viszontagságai most feledésbe merülnek, hisz olyan helyszínben egyezhettek meg a város képviselői és Vígh Tamás szobrász felesége, valamint művészi hagyatékát őrző barátai, melyet a szobrot alkotó művész is, még életében jónak érzett. A szobor a Kossuth tér füves enyhe lejtőjén, a kellemes vízfolyás mellett fog állni. Környezete tágas, a háttérben a múltat idéző belvárossal, előtte a jövőbe nézve, ahol Gyula város modern fejlődési területe húzódik. A szobor talapzata a környezetéből enyhe lejtéssel félméternyit kiemelkedő fűvel borított domb, amiből csak nyolc centiméter magas, lépcsős betonlábazat emelkedik ki. Ez a kontúr a szobor befoglaló formáját szegélyezi, kellemesen vezetve át a fekete kőalakot és annak tömör kőtömbjeit a sima nagy kiterjedésű füves területre.

Az eredeti megbízás a vízművek épülete előtti térre szólt. Időközben ezt a korábban szürke megjelenésű teret Gyula városa elegánsan átépítette, szökőkúttal gazdagította, a Vízügy székházát pedig értő felújítási tervek alapján rekonstruálta. Kialakult a belvárosban egy kellemes pihenőhely, de ezt a helyet az időközben kiteljesedett szobor kinőtte. A tér a nagyhatású szobor számára szűk lett, a szobor pedig a kiegyensúlyozott helyszín intimitásának és belső rendjének mondott volna ellen.

A szóba jövő több lehetséges helyszín közül a későbbiek során a vár előtti fás liget tetszett meg az alkotónak. Tetszett, mert a vár közelsége, mint a múlt képviselője és a város, mint a fejlődő jövő támasztotta volna alá a szobor mondanivalóját. Gyula város nyári rendezvényei azonban igénybe veszik ezt a teljes területet, ami nyaranta a szobornak méltánytalan környezetet tudott volna csak biztosítani, ezért a város vezetése ezt a helyszínt is elvetette. Készítettünk látványterveket a tóban elhelyezett szoborról, de mind léptékében, mind kivitelezhetőségben ez aránytalan eredményt hozott volna ugyanúgy, mint a jelentős átépítést igénylő kultúrház melletti terület.

Az elmúlt hetekben a szobor elhelyezésével kapcsolatos illetékesek helyszíni bejárása hozta meg a végső megoldást. A város fókuszában lévő Kossuth téren olyan helyet sikerült megtalálni, mely amellett, hogy minden irányból láthatóvá teszi az alkotást, lehetőséget biztosít a látogató és a szobor közötti közvetlen kapcsolatra. A Vértanúk útja felől már messziről feltűnik a kétarcú tömb, de a Dr. Adler Ignác utca, a Béke sugárút és a Karácsonyi János utca felől közelítők szeme elől sem tudja semmi a látványt elvenni. A gyalogszerrel erre sétálók szemét is magához vonzza a fekete lendületes alak látványa. A Városháza utca és a Postaköz felől érkezők megállnak néhány percre, hogy körüljárják a város új köztéri alkotását, a szobor közelében a környező padokon megpihenve, élvezve annak látványát és üzenetét.

Remélem, hogy Gyula város lakosai és az idelátogatók rövid időn belül szívükbe fogják zárni Vígh Tamás nagy jelentőségű alkotását. Kívánom, hogy azt érezzék, a szobor ősidők óta ezen a szép helyen gazdagítja a belváros képét, hisz a szobor a közelében lévő műemlék templommal, a posta kortárs épületével, a régi korokat idéző és a nemrég létesült lakóházakkal valamint a szépen kialakított Kossuth térrel harmonikusan képez szép városi egységet.

Baráz Tamás, szobrászművész:

MÚLT ÉS JÖVŐ, EMLÉKMŰ A MILLENNIUMNAK

Ne szólj igy, Éva, meg ne szégyeníts.
Mi a hang, hogy ha nincs, ki értené?
Mi a sugár, ha szín nem fogja fel?
Mi volnék én, ha mint visszhang- s virágban,
Benned szebb létre nem feselne létem,
Melyben saját magam szerethetem?

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

A Millenniumnak emléket állítani sokféleképpen lehet. Vígh Tamás utolsó szobra azonban, hasonlóan számos korábbi művéhez jóval mélyebbre kíván ásni, mint amennyi az aktuális elvárás, az adott felkérés szerinti feladat.

Az ember első gondolatai a Millennium hallatán leginkább az ezeréves állam, az államalapítás, az államalapító története, gondolatköre felé terelődik. Így van ez az ország Millenniumi emlékműveinek jelentős hányadán, ami nem is csoda, hiszen a magyar történelemben egy időszakra esik az ezredforduló és az államalapítás, illetve utóbbi nevezetes évfordulója.

Van azonban az emlékművek között néhány olyan is, mely kozmikus távlatokat vetít elénk, többé-kevésbé narratív, vagy absztrakt elemekkel utal a végtelennek tekintett idő beosztottságára, szakaszonként való keretezettségére, lezártságára. Ilyen emlékművet készített Budahelyi Tibor Budapesten, Lakatos Pál Sándor Szentkirályon, Lugossy Mária Veszprémben, és Veszprémi Imre Balatonszabadin. Műveiken az ezredfordulót megélő ember személye, jelenléte, történelmünk milyensége nem kap jelentőséget, az idő, mint örökérvényű, önmagában létező entitás szerepel.

Bencsik István szigetvári emlékműve ezekkel szemben éppen a személyes jelenlétet helyezi a középpontba; a hüvelykujj, mint tetteink, cselekedeteink nyomhagyója óriási jelentőséget kap, maga válik az ezredfordulót jelölő jellé, a posztamentumot képező idősíkok pedig megtörnek a tett, a cselekedet, a lezáró és új kezdetet jelző jel beékelődésében. Az emlékmű azzal szólít meg, hogy ez a hüvelykujj lehet akár a tiéd is, miénk is, csak rajtad, rajtunk múlik, hogy mivel teszed, tesszük emlékezetessé, naggyá az ezredfordulót.

Beszélgetéseim Vígh Tamással arra emlékeztetnek, hogy ő mindig a legfontosabbat kívánta elmondani, a legelemibb és a legnagyobb kérdéseket megválaszolni és megfogalmazni szobrászatával, mely így a sallangokat kerülte, sommás és nemes, sokszor kristályszerű formákká redukálódott.

A „Millenniumi emlékmű” felkérés 2000-ben érkezett. Akkoriban sokunkat hatott át az emelkedett érzés, hogy most valami nagy dolog történhet meg, kellene, hogy megtörténjen. Miközben sokan emelkedetten vártuk a „valamit” Vígh Tamás egyetlen plasztikába szintetizálta az idő kozmikus végtelenjét, mely csak az ember által válik létezővé, és jelentőssé, valamint az örök emberi morált, mellyel a szobrászat morális alapjait is újfent lefektette. Az akkorra már tisztes kort megért és sokat tapasztalt mester olyan szellemi örökséget, útravalót készített számunkra, mely csak kitartó szemlélőnek tárja fel az egyszerű formákba zárt rendkívül összetett üzenetét.

Vígh Tamás utolsó szobra így egyfajta összegzésévé vált egész életművének; talán nincs is olyan szobra, melynek részletét, vagy jelentését ne látnánk visszaköszönni ebben a plasztikában.

A „Múlt és Jövő” Vígh Tamás szobrában egyetlen figura két fő nézettel. A figura átlép egy idősíkról egy másikra. A posztamentum kristályszerű formái szinte emelkedni és süllyedni látszanak, miközben közéjük ékelődik a hajszálnál is vékonyabb tudati létező, ami ott kell, hogy legyen, még ha a címben sem említjük meg; a jelen. Vígh Tamás nem döf bele lándzsát, nem csöppenti el, tehát nem jelöli anyaggal, sem grafikai jellel, ahogy az a kezdeti terveken még megjelent, CSAK átlépteti felette figuráját. Ennél nagyobb jelentőséget adni egy pillanatnak, a JELEN-nek, melynek fogságából, mint folyamatosan változó, de állandó szempontból tekintünk MÚLT-ra és JÖVŐ-re, nem lehet.

Ugyanakkor az időt felfogó és értelmező személy nemcsak ezzel a titokzatos és nagyon is nehezen elviselhető JELEN-nel kell, hogy együtt éljen, de találkozik az általános, hétköznapi, jelentőség nélküli; tehát „átléphető” jelennel, mert valóban, az Ezredforduló is csak egy elmúló pillanat, mely, ha mi nem tesszük különlegessé, észrevétlen csúszik ki kezeink közül.

De az ember mindenképpen tovább lép, akár nagyot tesz vele, akár nem. A kettősség, a morális emberi értékek, pusztán a szemlélet alapján változtatható polaritása, megkerülhetetlenül tárgyalandóvá válik: a szobor Janus arcot kap.

Ezzel a figura és a plasztika átlép egy magasabb szférába, miközben megtartja hétköznapi földhözragadtságát, súlyos materiális mibenlétét.

A Janus arcú figurában a megszemélyesített, a tárgyiasult általános személy árnyékszemélyiségeként önálló életre kel, ellentétes akarattal és beállítottsággal, mint a pszichoanalitikából ismert jungi aktív és tudatos cselekvő poláris ellentéte, mely kiegészítője a perszónának.

Nem kisebb feszültséggel találjuk magunkat szemben, mint az emberi morál alapvető problémája, a jó és rossz ellentétének és egységének feldolgozása.

Rajtunk áll tehát az irány eldöntése, a beállítottságunk alapján tekinthetjük a lépést pozitívnak, vagy negatívnak. A szoborral azonosulva szemlélhetjük a jövőnket, az előttünk lévőt optimistán nyitott és tiszta felületként, vagy borúlátóan egymásba roppanó formák által határoltnak, vélhetjük múltunkat, a magunk mögött hagyottat egységesen tisztának, diadalmasnak, nagyszerűnek, vagy ismert és ismeretlen bonyolult erőktől meggyűrtnek, gyötrelmektől terheltnek és összetettnek.

Ehhez hasonló morális feszültség és polaritás követhető nyomon Madách Imre műveiben, a Mózesben és elsősorban Az ember tragédiájában, ahol múlt és jövő az álomban átjárhatóvá és átfordíthatóvá válik..

Vigh Tamás szobra tehát nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy iránytűként szolgáljon alapvető etikai kérdésben; nevezetesen felveti annak felismerését, hogy a szemléletünket is mi magunk kell, hogy irányítsuk, de nem az árnyékszemélyiségünk elfojtásával, hanem létének, a polaritásnak tudomásulvételével, az anima és animus egységének elfogadásával.

Mint iránytű, vagy útjelző tábla mely ránk bízza az irány kiválasztását, tehát olyan helyre kell kerüljön, ahol a magát csak nehezen kinyilvánító plasztikája és üzenete nemcsak a teret rendezheti és szervezi, de az állandó városias forgatagban az etikai értékrend felállításában is segédkezik, mely számvetésre a millennium adott apropót.

Nézze meg ezt is:

Női szereplők a liturgikus szolgálatokban

  Ferenc pápa idén január 10-én kelt Spiritus Domini (Az Úr Lelke) című apostoli levele …