Marchiai Szent Jakab örökösei

Feketerigók csapata rajcsúroz az alsóvárosi rendház udvarán. – A tojók fölöttébb harciasak – avat be a madarak mindennapi életébe Bertalan testvér –, gyakran egymásnak esnek, ám a fiókákkal rendkívül gondosak! – Jól érzik magukat. Hát persze, élő a jelkép: hol másutt vernének szívesen tanyát Assisi Szent Ferenc szép hangú énekes barátai, ha nem itt, ahol évszázadok óta a ferencesek ősi kolostora áll? A város megszentelt helye ez, Szeged őskultúrájának egyik talpköve.

A ferences szellemiség szegedi meggyökerezését keresve a XIV. század legelejéig kell visszamennünk. Már 1301-ben kolostoruk és templomuk állt itt, igaz, az idő elpusztította otthonukat. Az 1440-es években aztán obszerván ferencesek gyökereztek meg a városban. Szolgálatuk helye az alsóvárosi kis ispotálytemplom lett, ám azt egy idő után kinőtték. Templom és kolostor építésébe fogtak. A Havi Boldogasszony tiszteletére emelt templomot 1503-ban szentelték fel.

Nem először járom be a lenyűgöző teret, ahol hazánk második legnagyobb olyan középkori épületegyüttese áll, amely ma is eredeti funkcióját hordozza. Nem először lépek a méltóságos templomba sem. Ez a mostani alkalom azonban más: azt hittem, sok mindent tudok e helyről, ám a ferencrendi szerzetes, fr. Kálmán Bertalan izgalmas ismertetőjét hallva rájövök, sok még a pótolni­való. Hagyom, hogy a szíves kalauz visszavezessen a régmúltba. Azon időkbe, amikor – az alsóvároson élő legenda szerint – a szegénységet fogadott szerzetesek kopott gúnyáját látva Mátyás király a palástját adta nekik. Legenda ide vagy oda, a díszes palástból készült kazula művészettörténeti ritkaság, a ferencesek becses kincse. Ahogy az a Mária Terézia esküvői ruhájából készült palást, a XVII. századból való oltárkép, az ősi konventkereszt, vagy a Fekete Máriát ábrázoló nevezetes fogadalmi kép is. Ritka ereklye az egyetlen megmaradt hazai gótikus karosszék, amelyben valaha a híres hitszónok, az első szegedi házfőnök, a később szentté avatott Marchiai Jakab pihent meg.

És mennyi kultúrtörténeti kincs van még itt! A kolostor építészeti remekmű, amint a méltóságos késő-gótikus templom is. Minden szeglete rejt valami művészeti remeket. És historikus titkokat: a sekrestyeajtón a vízmagasságjel az 1879-es pusztító tiszai árról mesél, a főoltár pedig elődje megsemmisüléséről – ezért áll a régi helyén barokk oltárcsoda. Az, amelyet jó három évszázad múltán a híres pécsi ferences oltárépítő testvérek újítottak fel művészi módon, azok, akiket – és ez is történelem, de már XX. századi – a kommunista hatalom világgá zavart, s kultúra­őrzők helyett lettek szőlőmunkások… A diktatúra rémhistóriájánk része ez is, annak egy kis eleme, amikor 1950-ben az önkény szinte szétverte a szerzetesrendeket. Szegeden is megszűnt egy pótolhatatlan szociális-kulturális támaszpont, az évszázadokon át hitátadó, lélekgyógyító, szegényistápoló közösség.

A rendszerváltás után éledhetett újjá. Azóta reneszánszát éli. A ferencesek, akiknek elődei a török hódoltság alatt is a hitet-lelket tartották az emberekben, visszatértek. Tették a dolgukat, mint azelőtt: hitoktatás, lelkigyakorlatok, műveltségátadás, családpasztoráció, időssegítés, krízisszolgálat, szegénygondozás. Meg közösségépítés – hiszen a ferencesek nagy erénye, hogy a maguk közösségi életmintáját igyekeznek átadni. Hiányprogramokkal szolgálták a város népét: szegénykonyhával is, szellemi istápolással is. Igazi sikertörténetet jelentett az evangé­liu­mi ferences esték sorozat, amely híres tudósok, művészek és hétköznapi emberek találkozását hozta.

Kivételes missziót teljesít a visszakapott közösségi házban működő, a maga nemében egyedülálló, keresztény szellemiségű ferences művelődési otthon. Egyház- és kultúrtörténeti tudást ad át a négy éve megnyitott remek látogatóközpont. A kezdetek korát idézi a kolostorkert kőtára, a kis gyógynövénykert pedig arra az időre utal, amikor a barátok betegek sokaságát kúrálták a szereikkel, így az orvosságnak számító fűszerpaprikával. E nemes növényt – tudom meg Bertalan testvértől – a ferencesek honosították meg itt, s lett Alsóváros és a környék fűszerkincse.

Egy ilyen gazdag hagyományrend bázisán tevékenykedik ma a szegedi ferences közösség. Tagjai kiválóan képzett szerzetesek, színes egyéniségek.

A gvardián, vagyis házfőnök, a templom plébánosa fr. Wertheim Mátyás. A minap egy, a kolostorban rendezett világi szakmai konferencián tartott előadást, különleges témát érintve: a kreatív iparban meglévő közösségi kezdeményezésekről beszélt. Hogyhogy? – kérdezhetnénk, pedig egyszerű. Mátyás atya igazi kreatív alkotóember, a civil életben mérnök, sikeres ruhatervező volt. Ritka egy pap: a különleges sportok művelője, szörf- és síoktató. Természetes, hogy könnyen szót ért a fiatalokkal. A sport nála az evangelizáció eszköze is.

Hasonló utat járt a káplán, Bezzegh Kelemen is: fokozatosan lelt a hitélményre. Aztán teológiát végzett, és néprajzos diplomát szerzett az egyetemen. Szent Ferenc életét megismerve jutott el a ferences testvérekhez. Négy év szerzetesség után lett pap – az idő mély elköteleződést érlelt.

A közösség harmadik tagja, Zatykó László tapasztaltabb, mint jóval ifjabb társai, de szellemében épp oly fiatal. A teológián és az ELTE bölcsészkarán diplomázott. Tanított gimnáziumban, volt pasaréti magiszter és kárpátaljai misszióvezető. Hívei jellemzik így: amint megjelenik, mosolya, humora, kisugárzó szelleme mindenkit megfog.

Aki a Mátyás téri titkokba beavatott, Kálmán Bertalan testvér későn lett szerzetes – ifjú éveiben ugyanis, mint tudott, a hatalom önkényesen korlátozta a keretszámot. Nem adta fel, és végül a rendszerváltás után sikerült. Aztán felnőtt fejjel végezte el a teológiát. A szerény testvérsorsot, a dolgos életet választotta. Tapasztaltam: hivatásuk, küldetésük remek propagátora. Igazi lélekgazdag idegenvezető. Nehéz sorsot örökölt. Kisgyerekként veszítette el édesapját, akit az ávósok egyszerűen meggyilkoltak. Fájdalmát szeretetátadásba oldotta…

Februárban, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén, a megszentelt életek napján lezárult a szerzetesség éve. A figyelem azonban továbbra is rájuk irányul – az alsóvárosi hit- és értékközösségre is.