2024. március 29., péntek
FONTOS

Kereszt-Tűzben – a keresztények üldözése a Közel-Keleten

A Nemzeti Múzeum a hazai közönség elé tárta az üldözött keresztények mindennapjait

Egy kiállítás képei

Ma már szinte unalmassá váltak azok a képsorok, amelyek a közel-keleti robbantásokról, etnikai-vallási alapon történő gyilkosságokról szólnak. Az ember bekapcsolja a tévét vagy a rádiót, s nem akad olyan hírfolyam, amelyben ne lenne szó naponta legalább egyszer efféle szörnyűségről. A Magyar Nemzeti Múzeum legújabb, Kereszt-Tűzben című tárlata most arra vállalkozott, hogy a hírek mögé nézve, testközelből tárja a látogató elé a keresztényüldözés valóságát.

Egy felekezethez, vallási csoporthoz való tartozás korunkban is lehet kiváltó oka annak, hogy valaki üldözötté, áldozattá váljon. A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM), mint hazánk legnagyobb közgyűjteménye most arra vállalkozott, hogy a napi híreken túllépve tárja a közönség elé egy térség üldözött keresztényeinek életét. A Kereszt-Tűzben című tárlat célja – mint az a megnyitón elhangzott –, hogy az MNM-től megszokott részletességgel tudományos alapokra helyezve, történetileg és szakmailag alátámasztva hívja fel a figyelmet a Közel-Keleten zajló folyamatokra. A múzeum egyértelmű törekvése, hogy a bemutatott személyes történeteken keresztül óhajtja felhívni a figyelmet azokra, akik egy-egy közösséghez, kultúrához való tartozásuk okán szenvednek el ma is rendkívül súlyos atrocitásokat.

A Magyar Nemzeti Múzeum, mint a magyar és keresztény kultúrának, illetve annak történeti örökségének őrzője és kezelője, feladatának tartja, hogy ezeket a problémákat kielemezze és érzékenyen megjelenítse. Szintúgy kiemelt cél, hogy az MNM az anyaggal rámutasson a kialakult helyzet tarthatatlanságára, feltárja az okokat továbbá felvázolja a következményeket.

Utóbbiak egyébként egy laikus által is megelőlegezhe­tőek – jelesül ha nem változik semmi, a kereszténység záros határidőn belül nyomtalanul eltűnik az érintett térségből. Igen, nincs tévedés, nyomtalanul, ugyanis az egyre inkább teret hódító muszlim vallási – és ami épp ilyen fontos: politikai – radikalizmus nemcsak az egyéneket pusztítja el, hanem a csaknem kétezer esztendős épített kulturális örökséget is.

 

 

Az MNM tárlata a lehetőségekhez mérten igyekszik képbe helyezni a látogatót, de nem árt, ha a Múzeum körúti épület felkeresése előtt az ember maga is felkészül, például a gyűlölet okaiból, melynek csak egy része, hogy a helyi keresztények teljes mértékben különböznek az őket körülvevő muszlim többségtől. Krisztus követői­nek mások az ünnepeik, a szokásaik – hogy egyebet ne említsünk, például a nőkhöz való viszonyuk gyökeresen elüt a helyi tradícióktól –, s ez igen határozottan elkülöníti őket a társadalom egyéb részeitől. Mivel identitásuk megőrzésének nincs más módja, így gyakorlatilag szigetet képeznek a muszlim többségen belül.

A közel-keleti keresztények fizikailag elkülönülve, saját negyedeikben élnek. Boltjaikat gyakorta Jézus és Mária képek díszítik, házaikon ott a kereszt jele. Egymás között házasodnak, s a rendszerből kilépőket kiközösítik. Ez az elválasztódás oly markáns, hogy már a születés után, a névadási szokásokban is tetten érhető. Egyebek mellett ennek tudható be, hogy az Egyiptomban élő koptok szívesen adnak keresztény gyökerű neveket gyermekeiknek, majd utóbb, ötéves korukban a jobb csuklójukon még egy kereszt alakú tetoválást is elhelyeznek a közösséghez tartozás jeleként. Persze ezek után könnyű őket levadászni. S bár ezzel ők is tökéletesen tisztában vannak, a statisztikák szerint nem csökken köreikben a tetoválási kedv. A férfiak életük minden jelesebb eseménye idején újabb és újabb keresztény szimbólumot „varratnak” testükre.

Nem lenne teljes a kép, ha elhallgatnánk egy kellemetlen tényt – amely egyben magyarázza a szélsőségesek, de leginkább az Iszlám Állam fokozott dühét a keresztények ellen. Hitsorsosainknak ugyanis (országtól függetlenül) kényszerűségből együtt kell működniük a mindenkori szekuláris kormányokkal, mert azok nyújtanak védelmet számukra.

Az egyre inkább széthulló Közel-Keleten – nem idesorolva Szaúd-Arábia királyságát –, a legtöbb állam alkotmánya szekuláris, magyarán mondva elkülönül a vallás és az államvezetés. Így például az egyiptomi, tunéziai vagy a szíriai rezsimek az ország vallási kisebbségének – s nem csak a keresztényeknek – a százszázalékos támogatását élvezik, mert a szekuláris kormányzat (elvileg) a biztosíték arra, hogy e kisebbségeket nem éri atrocitás. Ám a cinizmus sajnos ez esetben, e téren is tetten érhető. A múltban már seregnyi esetben bebizonyosodott, hogy a közel-keleti katonai és polgári titkosszolgálatok pontos információkkal bírtak a kisebbségek, így a keresztények ellen készülő aktuális merényletekről – ám mindennek ellenére hallgattak. Oka ennek pedig az, hogy a véres, áldozatokkal járó akciók még inkább az éppen regnáló kormány felé terelik az érintetteket. Ha létezik a megpróbáltatásoknak teljes vertikuma-leltára, akkor abból a közel-keleti keresztényeknek szinte minden kijutott s kijut.

Ha az ember megtekinti a múzeum kiállítását, megérintik a sorsok. Ám nem árt tudni, a tárlatról nem vihetünk haza „kedves sztorit”, amelyet majd valahol, vidám csevej során elmesélhetünk. Itt csak mélyen megrázó, elgondolkodtató események tanúi lehetünk.

A közgyűjteményt felkereső polgár persze önkéntelenül párhuzamot von saját sorsa és a látottak között. S legyünk őszinték, rendkívül kényelmetlen belegondolni abba, hogy a „mi” mindennapi problémáink mennyire végtelenül távol, fényévekre állnak az „ő” gondjaiktól. S itt teljesen egyre megy, hogy az élelmiszer beszerzésről, az otthoni csapból folyó ivóvíz minőségéről, gyerme­keink továbbtanulásról, az utcai közbiztonságról, a szabados öltözködésről, a benzinárakról vagy a nőknek a többségi társadalom által biztosított jogairól beszélünk. Ott ugyanis ezek egyike sem alap.

Ha mi itthon elmegyünk egy misére, jó eséllyel egészségben és épségben haza is érünk a szertartás után – míg ott ez korántsem ennyire magától értetődő. Európában (még) nem lángolnak a templomok, s ugyancsak (még) nem vegyülnek robbantóövet viselő muszlim vallási fanatikusok a keresztény templom kapuin kilépő tömeg so­rai­ba. Nem használják (még) céltáblának Krisztus, Mária, a szentek ikonjait, s ha valaki meghajol egy útszéli kereszt előtt, (még) nem kell ütlegekre, „jobb” esetben leköpésre és szitkokra számítania embertársaitól.

Az esély sajnos megvan, hogy a zárójelbe tett „még” szónak húsba vágó értelme legyen.

Akad még egy múlhatatlan hozadéka a Kereszt-Tűzben című tárlatnak: jelesül az, hogy alázatra tanít. Nem kevésre, hanem végtelen sokra – láttán ugyanis az ember túlzás nélkül ráébredhet a kereszténység valós értelmére.

Zárásként pedig ide kívánkozik egy személyes megjegyzés: a kiállítás – ha vesszük a fáradtságot s mélyen mögé nézünk – nem állít olyasmit, hogy a közel-keleti keresztényeknek ne lennének mindennapos emberi problé­máik. Ám félelmetes, ha tetszik, fogvacogtató látni, hogy mennyire más a keresztény vallást és az előbb említett emberi gondokat olyformán megélni, hogy közben fizikai létükben is veszélyeztetik a keresztény hit követőit.

 

 

Nézze meg ezt is:

Folytatódnak a fejlesztések a Németvárosi óvodában

  A Miniszterelnökség Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságának 9,7 millió forintos támogatásával újabb energetikai …