Az európai parlamenti választások jelentőségéről

Ugrás a sötétbe?

Az európai parlamenti választásokat szerte az Európai Unióban mindeddig alacsony részvétel és viszonylagos érdektelenég jellemezte, valamint az, hogy nem össz­európai és uniós ügyek, hanem nemzetállami témák uralták a tagállamokon belül folyó kampányokat.

Magyarországon mindezt kiegészítette az, hogy a választás évében (2004, 2009, 2014) az ellenzéki pártok az éppen kormányzó erőkkel szemben akartak politikai pozícióikon erősíteni. Ebben az évben az uniós választások fordulóponthoz értek. Elsősorban a 2015-ös migrációs válság következményeképpen a választások olyan kifejezetten összeurópai és uniós témákról szólnak, amelyek tagállami sorskérdések is egyben.

Ahogy az uniós tagállamok és kormányok, úgy az Euró­pai Unió parlamentjének pártjai is lényegében három csoportra oszthatók: transznacionális pártok, szuverenista pártok, in­ga­dozók.

A transznacionális erők végső célja az EU átépítése olyan nemzetek és nemzetállamok feletti (transznacionális) rendszerré, amelyben a tagállamok egyszer és mindenkorra elvesztik szuverenitásukat. Ennek a más elnevezéssel föderalista politikai projekt­nek a végtermékét nem szokták részleteiben ecsetelni, de az amerikai minta nyomán már megkapta az Európai Egyesült Államok elnevezést. Ebben a konstrukcióban, ha megvalósul, a tagállamok legjobb esetben az Amerikai Egyesült Államok tagállamainak státuszához hasonló pozícióba kerülnek: Magyarországot Dél-Dakotával vagy Alabamával lehetne párhuzamba állítani. Rosszabb esetben német vagy osztrák föderalista megoldásokat is követhetnek, melyekben Magyarország egy német vagy osztrák tartomány, például Brandenburg vagy Burgenland státuszára süllyedne le.

Az Európai Egyesült Államok politikai végcélját kevesen és ritkán fogalmazzák meg nyíltan. Magyarországon Gyurcsány Ferenc pártja, a Demokratikus Koalíció szerepelteti a programjában anélkül azonban, hogy elárulnák, miként is képzelik el hazánk helyét, szerepét és jogosítványait egy Európai Egyesült Államokban… Sokkal elterjedtebb varázsige a föderalista politikai projekt elkendőzésére az „európai integráció mélyítése”, amiről ha hallunk, ne legyen kétségünk: a „mélyítés” mindig a tagállamok függetlenségének, szuverenitásának csorbítását jelenti. Bármilyen probléma vetődjék is fel az Európai Unióban, a migrációtól kezdve a jogállamiság védelméig bezárólag, ha gyógyírként az integráció mélyítését ajánlják, jó okunk van feltételezni, hogy a tagállamok jogainak megnyirbálásához keresnek indokokat.

Nagyon komoly tanulságok vonhatók le a 2015-ös migrációs válság kezeléséből is. Három év leforgása alatt a „menekültek” befogadásából a migrációhoz (bevándorláshoz) való alapvető emberi jog lett, mely jog bárkit megillet a világban, nem csak a menekülteket. Az illegális migrációt legalizálni akarják, és azt hangoztatják, hogy a migráció gazdaságilag hasznos és erősíti az egyes nemzeteket. Mégis: a bevándorláspárti kormányok rá akarják erőszakolni a „szolidaritást” azokra a tagállamokra, amelyek nem kérnek a bevándorlásból, és megbüntetnék őket, ha ellenállnak. Vajon miért? Egy bevándorlás­párti ország, például Franciaország vagy Svédország miért nem elégszik meg azzal, hogy saját példáján bizonyítsa, hogy mekkora haszonnal jár a korlátlan bevándorlás? Miért akarják ránk kényszeríteni a boldogságukat? És miért nem készült mindeddig hatástanulmány például arról, hogy milyen pozitív hatása lenne annak, ha hazánk néhány év leforgása alatt száz-kétszázezer muszlimot fogadna be? Ezeket a kérdéseket nem lehet értelmesen megválaszolni. A legális és tömeges bevándorlás haszna és előnye pusztán demagógia. És a kikényszerített és büntető szolidaritás mögött is a függetlenségüket és maradék szuverenitásukat védelmező országok és kormányok megrendszabályozásának és betörésének szándéka húzódik meg.

Az „európai integráció mélyítése” mellett használatos még a „nacionalizmus” és a „populizmus” varázsigéje is. Két fogalom, amellyel a transznacionalisták valóságos politikai átokkal sújtják ellenfeleiket: aki hisz a nemzetek létjogosultságában, az nacionalista, aki nem fogadja el, hogy Brüsszelben szűk elitcsoportok dönthessenek csak az európai népek sorsáról, az populista. Aki pedig, tegyük hozzá, nem támogatja az Európai Egyesült Államok megteremtését, az Európa-ellenes… Amikor ezeket a fogalmakat használják, nincs érdemei vita és racionális érvelés, csak az ellenfelek meg- és kiátkozása azért, hogy a választók ne merjenek figyelni a lenacionalistázottak és lepopulistázottak mondandójára. Ez pontosan ugyanaz a logika és módszer, mint amikor a kommunisták reak­ciós­nak vagy burzsoának bélyegezték ellenfeleiket.

A 2019-es európai uniós választások tétje kivételesen igen nagy. Ha a transznacionalisták győznek és kerülnek többségbe az európai parlamentben, akkor nekilátnak a tagállamok maradék szuverenitásának kierőszakolt lebontásához. Az ő győzelmük ugrás lenne a sötétbe, mert legjobb tudásunk ellenére is beláthatatlan következményekkel járna. És ne legyenek illúzióink: Manfred Weber, akit az Euró­pai Néppárt Jean-Claude Juncker helyére akar megválasztatni az Európai Bizottság elnökének, arra az anti­demokratikus és rendkívül aggasztó kijelentésre ragadtatta magát, hogy meg kell vonni majd a pénzügyi támogatást az európai parlament „euroszkeptikus” pártjaitól. Magyarán azoktól a szuverenista pártoktól, akik nemet mondanak az Euró­pai Egyesült Államok megteremtésére, és védelmezik hazájuk szuverenitását…