Száz éve hunyt el Kálmány Lajos: Az alföldi magyarság imádságainak kutatója

 

Kálmány Lajos katolikus pap, európai hírű tudós, korának egyik legjelentősebb magyar folkloristája, Móra Ferenc szavaival „az utolsó magyar sámán”. Élete végéig gyűjtötte a magyar népköltészet és balladavilág gyöngyszemeit, s fáradhatatlanul kutatta a magyar néplélek titkait. Utolsó éveiben már teljes magányban élt, s olyan nyomorúságban, hogy szeged-alsóvárosi iskolás gyerekek kimaradt füzetlapjait és irkáit vette meg és azokra jegyzetelt.

1852. május 3-án született Szegeden fölsővárosi iparoscsaládban. Az Alföldön népszerű Kossuth-kultusz jegyében kapta nemzeti és negyvennyolcas érzelmű apjától a Lajos keresztnevet az egykori kormányzó-elnök tiszteletére. Ez három évvel a szabadságharc leverése után már önmagában politikai tettnek számított, az idegen elnyomás elleni tiltakozás szimbólumának.

A nagyhírű szegedi piarista iskolában tanult, ahol osztálytársa volt Löw Immánuel főrabbi (szintén európai hírű botanikus, filológus, művelődéstörténész), akivel élete végéig jó barátságban maradt. Az anyai kérésnek engedve Kálmány Lajos a csanádi egyházmegye papnövendéke lett. 1875-ben szentelték föl.

Segédlelkészként Csanád, Arad, Temes és Torontál vármegyék számos kisebb-nagyobb településén szolgált. Kíméletlen őszintesége, az igazságtalanságot nem tűrő magatartása miatt egyházi fölötteseivel sokszor összetűzésbe került. Az is baj volt vele, hogy – a kor szokásaival ellentétben – nem a tanítóval, patikussal, jegyzővel barátkozott, hanem inkább a parasztok társaságát kereste, tőlük népdalok, meséket, hiedelemmondákat gyűjtött. Nem ijedt meg a fizikai munkától, s csanádpalotai lelkészként – 1894 és 1910 között – maga művelte a plébánia földjét. Főnökeinek persze nem tetszett, amikor a folyton pipázó, jókedélyű klerikust a trágyás kocsin látták. „Parasztpapnak” emlegették.

Miután agyvérzés érte, gyorsan nyugdíjazták. Szegeden, Alsóvároson élt utána, s olyan emberkerülő volt, hogy a korahajnali órákban járt sétálni, így nem találkozott senkivel. A papi hivatásával járó elfoglaltsága és állandó konfliktusai ellenére szorgalmasan dolgozott, írta és publikálta – magyarul és németül – tanulmányait. Szintetizálta sok évtizedes gyűjtőmunkájának eredményeit. Folk­lorisztikai tanulmányai a népköltészet mitikus alakjaival foglalkoztak, s hozzájárultak a modern magyar néprajztudomány létrejöttéhez. Koszorúk az Alföld vad virágaiból (1–2 köt., 1877–1878), Szeged népe (1–3. köt., 1881–1891) és Hagyományok (1–2. köt., 1914) című könyveivel vitathatatlan jelentőségű tudományos teljesítményt nyújtott.

Halála is szinte jelképes, pontos dátumát sem tudjuk. Holttestét 1919. december 5-én találták meg, s ez olvasható halálozási dátumként sírkövén is, ami alá két nappal később temették. A Magyar Néprajzi Lexikon írja róla: „Kálmány életében nem sok elismerésben és csekély anyagi támogatásban részesült. Értékes gyűjteményeit jórészt saját költségén adta ki. Elhagyatva, rossz körülmények közt halt meg.”