2020. április 1., szerda
FONTOS

Aki a végletekig „mer élni az élő Jézussal” Emberek között…

Kardos Mihály atya

Krisztus Király vigíliáján mutatta be aranymiséjét Kardos Mihály atya, aki a szegedi hívek körében szinte legendás lelkipásztornak számít. Lelkisége egyszerre kincs és talány. Leírhatatlan hatással bír beszélgetőtársaira ahogy szól, akár mint most az életét átható hivatásáról és a számára meghatározó személyekről.

➜ Papszentelése is Krisztus Király ünnepe vigíliáján történt. A családja hogyan viszonyult ahhoz, hogy a papságra érez hivatást?

➜ A papságra már 10 éves koromban, bérmálkozásomkor megkaptam a hívást. Nem kellett gondolkodnom, mert tudtam, hogy ez a dolgom. Az akkor fiatal Holló István atya, hit­oktatóm példája volt a meghatározó számomra. Szüleim türelmesek voltak. Egyetlen, s későn született gyermekükként fölmérhetetlenül sok jót kaptam tőlük. Arról, hogy pap szeretnék lenni úgy vélekedtek, majd a kamaszkor elfelejteti velem. Mégis édesanyám volt az imahátvédem, édesapám pedig verseket gyűjtött számomra, amelyeket később akár felhasználhatok a prédikációimhoz. Én pedig jelentkeztem ministrálni a jezsuitákhoz.

➜ A jezsuiták templomában volt első­áldozó, és több szállal kötődik oda. A lelkiség is vonzotta?

➜ Alapvetően meghatározó volt számomra a jezsuita lelkiség és maguk a Szegeden szolgáló jezsuita atyák. Amikor azonban elkerültem a kecskeméti piarista gimnáziumba, ottani tanáraimtól is nagyon sokat kaptam. Tanított például Lukács László dogmatikaprofesszor. Jelenits István tanácsára és segítségével vehettem fel a kapcsolatot a szintén nagyhatású Csontos Oszkár ferences atyával, hogy lelki vezetőm legyen papi a hivatásom tisztázásban, megerősítésében.

➜ A szerzetesség lehetősége is felmerülhetett az elmondottak alapján.

➜ Mindezek után úgy éreztem, hogy a ferences lelkiség az, ami igazán az enyém. Azokban az időkben a néhány fel nem oszlatott rendnél numerus clausus volt, így „létszámon felül” nem vehettek fel. Ezért jelentkeztem egyházmegyés papnak. Később – már a ’80-as évek közepén – volt lehetőségem hét hónapot jelöltként eltölteni a kapucinus rendben az olaszországi San Giovanni Rotondoban. Ez pedig Pio atya hatása volt: éreztem, hogy ő „vár rám”. Nagyon megérintett az a gondolata, hogy „Merjünk élni az élő Jézussal!”. 1987-ben magánfogadalmat tettem a Szűz Anya kezébe, majd noviciátusban voltam a szalézi rendben, de nemsokára kiderült cukorbetegségem, ami miatt nem léphettem be. A szerzetesi magánfogadalmam kiegészült: Don Bosco szellemében, az ifjúsággal kapcsolatos lelkipásztori munkára vonatkozó ponttal is.

➜ Csanádi egyházmegyésként szentelte fel Udvardy József püspök.

➜ Mindig nagyon szerettem közvetlen kapcsolatban lenni a hívekkel. Példa volt számomra, ahogy gyerekkoromban a jezsuiták nagy ifjúsági életet szerveztek a templomukban. Har­mincan voltunk ministránsok! Nagyon fontos számomra az ige szolgálata is. A prédikációkra való készülésemnek máig része, hogy tanítom a híveket. Van egy csoportom Szegeden, akikkel rendszeresen találkozunk, és a vasárnapi evangéliumról beszélgetünk.

➜ Az egyházmegye különböző plébá­niáin ellátott szolgálata után ma a Máltai Szeretetszolgálat Hajléktalanszállóján lakik Újszegeden. Saját elhatározása ez, holott másként is dönthetett volna.

➜ Fiatal koromban olvastam René Voilleaum: Emberek között című könyvét, amit úgy olvastam, hogy nem tudtam vele betelni. A szerző a Charles de Foucauld lelkiségét élő Jézus Kistestvérei rend alapítója. Arról ír, hogy a jó lelkipásztornak ott a helye az emberek között, hogy a szeretetével, a hitével álljon mellettük és kísérje, segítse őket. Ez teljesedik ki ezekben az években az én életemben. Tehát az, hogy most itt vagyok a hajléktalanok között, mondhatni, egy fiatalkori álom beteljesülése. Itt a helyem!

Nézze meg ezt is:

Ünnepi testületi ülés 2020. 03. 15.