Gyulatelevízió
Helytállni az élet nehéz pillanatában
Apor Vilmos vértanúsága 75. évfordulójának évében megújult és kibővített emlékkiállítással emlékezik a Győri Egyházmegye egykori püspökére. A győri Püspökvár pincerendszerében berendezett emlékező tárlat egy életutat mutat be, arra válaszol, hogyan tudott a főpásztor abban a végső nehéz pillanatban helytállni.
A látogató az első pillanatban, ahogy belép a pincerendszer szűk, félhomályos folyosójára, rögtön bevonódik. „Mindenkinek mindene” – Apor Vilmos lelkipásztorkodást megújító, Gyulán megfogalmazott ars poeticája a kiállítás címe, mottója pedig az ugyancsak életprogramot kifejező papi jelmondat: „A kereszt erősíti a gyengét, szelídíti az erőset.” Az ív, amit bejárunk, egy egész élet, és a zenének, fényhatásoknak, tárgyi emlékeknek, filmrészelteknek, fotográfiáknak, drámapedagógiai eszközöknek köszönhetően mindezt át is éljük. Nem ismereteket kapunk, hanem lélekben együtt haladunk egy embert próbáló úton.
Elsőként Erdélyben időzünk. Látjuk Erdély legfőbb hivatalait ellátó, eredetét 1220-tól datáló Apor családot, melynek sarjaként született meg 1892-ben Apor Vilmos. Olyan ősök örökségét hozta magával, akik életében az egyéni boldogulás mindig összefonódott a közösség, a haza sorsával.
Az ifjú báró útja a kalksburgi, majd a kalocsai jezsuitáknál végzett gimnáziumot követően azonnal a papsághoz vezetett. „A kereszt erősíti a gyengét és szelídíti az erőset” papszentelési jelmondat jelzi, ekkor kezdődött a tudatos kereszthordozás útja.
A kiállítás külön termet szentel az első lelkipásztori állomáshelynek, Gyulának. Itt bontakozott ki a lelkipásztorkodást megújító, szemléletformáló tevékenység. „Mindenkihez van szavunk, mindenki iránt van szívünk, mindenkit akarunk vezetni az üdvösség útjain, mindenkit meg akarunk óvni a rossztól, megerősíteni a jóban, Krisztus urunk szent nevében. Szívüknek visszasegítője, támogatója, erőssége, gyámola akarunk lenni. Mindenkinek, mindene.” A narrátor hosszan sorolja a lelkipásztori munka hatékonyságát jelző eredményeket: Kongregációk, hitbuzgalmi és társadalmi egyesületek születnek, nyernek támogatást, szociális intézmények, népkonyhák, missziós házak, iskolák alapíttatnak. Látjuk a Tanácsköztársaság idején a kivégzések ellen felszólaló, majd az elhurcolt magyarokért Mária román királynénál közbenjáró fiatal plébánost. Megismerjük a lelkipásztort, akinél az ajtó nyitva állt, a kitűnő gyóntatót, lelkivezetőt, a liturgiában híveit megerősítő papot, aki a hitélet fellendítésével segítette talpra állni a Trianon következtében apátiába süllyedt népet.
49 éves, amikor felfigyelnek munkájára, és Győr püspökének nevezik ki. „Győri polgár szeretnék lenni kötelességteljesítésben is. Felajánlom szolgálataimat minden munkához” – e szavakkal kezdte meg főpásztori szolgálatát a második világháború árnyékában. Négy évét a háború embert próbáló viszontagságaiban a gyulaihoz hasonló hatékony lelkipásztori munka jellemzi egyházmegyei és országos jelentőségű eredményekkel. Végiglátogatja az egyházmegye plébániáit, szerzetesrendjeit, egyházi iskoláit.
Aktívan részt vesz a politikai életben, ő a Katolikus Népszövetség elnöke, a Katolikus Szociális Népmozgalom előmozdítója, és ő a zsidó honfitársakat mentő Magyar Szent Kereszt Egyesület elnöke. Győrben népfőiskolát szervez a szegényebb fiatalok számára és a keresztény erkölcs erejével harcol a szélsőséges eszmék ellen. Paptestvéreit buzdítja, bátorítja azáltal, hogy piedesztálra állítja a papi hivatást.
Így érkezik el 1945 tavasza, Győr a frontvonalon van, a várost bombázzák, az orosz katonák fenyegetésében él a lakosság. Apor Vilmos most sem tétlenkedik. Megszervezi az elsősegélyt, tartósélelmiszert szerez be, gulyáságyút állíttat fel, dinamóval biztosítja az áramellátást. Ott van az emberek és paptestvérei között, vigasztal, bátorít. A nagyhéten már százával menekülnek a Püspökvárba a rettegő emberek, találatot kap a torony, egyre nő a rettegés az összezsúfolódó emberek között. A pincerendszer belsejében nagycsütörtökön felhangoznak a szavak: „Ő, mielőtt önként átadta magát a szenvedésre…” A félhomályban nem látunk mást, csak a felemelt ostyát, alatta a kelyhet, a háttérben a keresztet. Mintha ott lennénk Apor Vilmos utolsó szentmiséjén. A nagypénteki végkifejletet túlélők elevenítik fel. Követjük az orosz katonákkal szembeszálló püspököt. A narrátor az utolsó percek történéseit ismerteti, látjuk a mennyezetet kilyuggató golyók nyomát, lelki szemeink előtt ott van az ostromlott várost átszelő kis csoport, ahogy a sebesült főpásztort a kórházba viszik. Állapota egyre súlyosabb, amikor így szól: „Köszönöm a Jóistennek, hogy elfogadta áldozatomat.” Végül elhangzik egy utolsó biztatás: „Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hűek az egyházhoz, hirdessék bátran az evangéliumot. Segítsék romjaiból felépíteni szerencsétlen magyar hazánkat. Felajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül saját bűneimért, papjaimért, híveimért, az ország vezetőiért és ellenségeimért. Jézus szentséges szíve bízom benned.”
Angyali gyermekhang csendül fel, fénysugár táncol a síremlék körül. A Jóisten elfogadta Apor Vilmos püspök áldozatát, és a boldogok közé fogadta őt. Megkondulnak a harangok, a boldoggá avatást ünnepeljük, búcsúzunk attól, aki mindenkinek mindene lett.
