Régi békési népszokások

Sokkal inkább befelé fordulva, Istenre figyelve élt a régebbi korok embere, mint a mai, s ez a böjti, húsvéti szokásokban is megmutatkozott – mondta Harangozó Imre hittanár, néprajzkutató, aki újkígyósiként a régi békési, csanádi hagyományokról beszélt. Kiemelte, ma is érdemes lenne követni azt a szemlélődő gondolkodásmódot, melynek középpontjában a hit állt.

Évtizedekkel ezelőtt a többségében római katolikus Újkígyóson nagyon szigorúan, sokan szinte kenyéren és vízen böjtöltek 40 napon át, csak vasárnapokon tettek kivételt.

– A módosabb családoknál két edénysor volt, az egyik soha nem látott zsírt, azt csak a böjti időszakban használták. Kisgyermekként magam is láttam, hogy a középparaszti családokban, amilyen a miénk is volt, hamvazószerdán kiforrázták az edényeket, hogy a zsír emléke se maradjon meg benne – mondta Harangozó Imre. A böjt nemcsak testi, talán inkább valamiféle lelki megújulást jelentett.

– Ennek fontos eszköze volt a szentolvasó. Emlékszem azokra az idős asszonyokra, akik még utcán járva is kezükben tartották, morzsolták a rózsafüzért. Ha kézbe vesszük, látjuk, hogy szinte minden rajta van, ami az ember istenkapcsolatához tartozik, Krisztus keresztje áll a középpontban – mondta a néprajzkutató.

Ehhez kapcsolódva beszélt arról, hogy Moldvától az Őrvidékig elképesztő mennyiségű magyar nyelvű archaikus imádságot jegyeztek le. Ezek gyűjtésében és a műfaj meghatározásában jelentős részt vállalt az éppen száz esztendeje született Kossuth-díjas néprajzkutató, Erdélyi Zsuzsanna, aki Harangozó Imre munkásságára is nagy hatást gyakorolt.
Persze a mindenkori ifjúság a szigorú nagyböjti időszak alatt is kereste a vidámság lehetőségét, legalábbis erre is van példa. Eleken például a helyi németek körében élt, sőt, részben ma is él az a szokás, melyet böjttörésnek hívnak.

– Én egy Eleken, 1920-ban született, a rokonságomhoz tartozó asszonytól, Harangozó Béláné Ruck Teréziától jegyeztem le ezt a hagyományt. Ő mondta el, hogy fiatal korában a hamvazószerda utáni harmadik szerdán, a legények tojást és bort gyűjtve végigjárták a lányos házakat. Egy szalmából készült, régi ruhákkal felöltöztetett babát is vittek magukkal. „Haind is mita in dr fasta, Trecht mir ti putza ivrs wasr. Ar raus…” – mondták, ami azt jelenti: „Ma van böjt közepe, Átvisszük a babát a vízen. Adjatok ki tojásokat!” Fontos, hogy az adománygyűjtők sohasem léptek be a kapun, ha a gazda, vagy inkább a lánya meghallotta az éneküket, adományaikat az ablakon át nyújtották ki. Rézi néni arra is emlékezett, hogy volt, ahol kifejezetten elutasították a fiúkat, ott bizony jól megdobálták a házat tojással – fogalmazott Harangozó Imre.
A sok tojást azután kifújták, felfűzték s a templom melletti artézi kutat díszítő „Rézi”-nek nevezett szobor nyakába akasztották.

– Sokáig számomra sem derült ki, miért is teszik ezt. Csak annyit tudtak, hogy a szokást még frankföldi őshazájukból hozták. A néprajzi irodalomban sem bukkantam különösebb magyarázatra – vetette föl Harangozó Imre, aki aztán a moldvai magyaroknál jött rá arra, miért is tették ezt a tojásokkal. A válaszból egy gyönyörű természeti kép bontakozik ki.

– Ott a piros tojást nem húsvétra, hanem az azt követő fehérvasárnapra írták meg, és úgy tartották, hogy a hagymahéjjal festett veres tojás héját nem szabad a szemétbe vetni, hanem a patakba kell beledobni, az viszi a folyóba. Az azután a folyamba, a tengerbe, a tengerben pedig vannak vízi leányok, akik szerzik a szebbnél szebb énekeket, és veszik számát, amikor odaér a pirosra festett tojáshéj, hogy Krisztus Urunk érettük is meghalt, s kezdenek szépen énekelni. Mindez mutatja, hogy a világ egésze szervesen összetartozik, és szép magyarázattal szolgál egy ősi, csodás rendről, mely összeköti a világ vizeit – fogalmazott a néprajzkutató.

Húsvét hajnalán több településen, így Újkígyóson, Csanádapácán is szokásban volt, hogy Krisztus keresésére indultak. Ilyenkor kora hajnalban – szinte az egész falu – kiment a temetőbe, a Kálváriához, és gyertyák fényénél elimádkozták a keresztutat úgy igazítva, hogy az utolsó stációt már a napfölkelte kövesse. A húsvéti napfény első sugarainál azután fölzúgott az ének: „Föltámadt Krisztus e napon / Alleluja! Hála légyen az Istennek…”.