Az apró segítség sokszor fontosabb, mint nagy dolgokat véghezvinni

Negyedszázad a karitászban

Ancsin Pálné 1995-ben kezdte el a szolgálatot a békéscsabai Páduai Szent Antal-templom karitász csoportjában, ahol nem sokkal később vezetői megbízást kapott.

Azóta folyamatosan ellátja ezt a feladatot. Az idén 86 éves Annuska határozott kedvessége fogalom már az egyházmegyei szervezetben. Közvetlensége segít az embereknek megnyílni, szívesen osztják meg bajaikat vele, és ő mindent megtesz, hogy eljárjon az érdekükben. Hitvallását a következő mondattal foglalja össze: Sokszor az apró dolgokban adott segítség fontosabb, mint nagy dolgokat véghezvinni.

– Olyan teremtés vagyok, hogy ha valaki hozzám fordul segítségért, én segítek. Még általános iskolás voltam, amikor a Jaminai templom felújítására gyűjtöttek. A kapucinus atyák, akik a lebombázott templomban szolgáltak, szinte családtagoknak számítottak nálunk. Természetes volt, hogy a gyűjtésben is segítettem: teát szolgáltam fel, süteményt osztottam, csináltam, amit rám lehetett bízni, hogy szaporodjon a pénz. Később, amikor a gyerekeim iskolások lettek, mindig dolgoztam a szülői munkaközösségben is. Így aztán, amikor 25 évvel ezelőtt kihirdették a templomban, hogy akik éreznek magukban erőt és szeretetet a karitatív munkához, azok jöjjenek a csoportba, én mentem. Örömmel fogadtak, nem sokkal később a tagok megszavazták, hogy én legyek a csoportvezető. Azóta ott vagyok – meséli elhivatottságáról Annuska néni.

A kezdetekről úgy fogalmaz, amikor átvette a vezetést, „még se pénz, se posztó nem volt”, most azonban a szegedi egyházmegyei karitász központ sok mindenben segíti a munkájukat. Az általa vezetett csoportról azt mondja: önellátók, mindig össze tudják hozni azt, ahol felesleg van azzal, ahol szükség. Példát is említ az ilyesfajta gondoskodásra: egy idős bácsi költözésekor felajánlotta a kertben, a ház körül használatos holmikat – kapa, kasza, gereblye, miegymás – amit egy sokgyerekes, fiatal vidéki családhoz juttattak el.

– A segítségadásban az a jó – mondja –, hogy terjed. Itt a házban, ahol lakom, volt három család, akitől összeszedtük, ami jó állapotú, használt holmi, de már nem kell: evőeszköz, edények, ruhák, még egy kismama is adott olyan babaholmikat, amit kinőtt a gyermeke. Akiknek segítő szándékkal mindezt elküldték, azok később arról számoltak be, hogy még legalább három családnak jutott az adományból, mert ami nekik nem kellett, azt továbbadták másoknak.
Persze a templomi életben is mindig akad tennivaló, amiben szintén részt vállalnak Annuska néniék annak ellenére, hogy mindannyian idősek már. Amikor fiatalabbak voltak, a templom takarításában is sokat segítettek, de ha vendégek jönnek, az ellátásukban, fogadásukban a ma napig számíthat rájuk a plébánia.

– A templom felújításakor például az én drága párommal csináltuk az összes kárpitos munkát: ülőpárnákat készítettünk a padokra, újrahúztuk a bútorokat, de még a székek fa részeit is megjavítottuk – meséli.
A csoport a kezdetek óta kéthetente uzsonnát ad a hajléktalanoknak. Ezt még a járvány idején sem hagyták abba. Ilyenkor szendvicset készítenek, csomagolnak nekik, kávéval kínálják őket.

– Most éppen zajlik egy melegétel osztásra szóló pályázat is, rászorulók részére. Abban is benne vagyunk, hat héten át gondoskodunk róluk, hetente kétszer. Ott én vagyok az íródeák, viszem az adminisztrációt, a többiek meg osztanak. Olyan lelkes kis társaságom van, öröm velük dolgozni – mondja mosolyogva Annuska, majd így zárja az összegzést:
– Az elmúlt több mint 25 évben nagyon sok segítséget adtunk. Amíg a Jóisten enged mozogni, addig én csinálom. A vérnyomáscsökkentőn kívül más gyógyszert nem szedek, amíg tudok jönni-menni, addig megyek és segítek, mert örülök, ha hallom, hogy „Ha itt van Annuska néni, akkor minden rendben!”