2021. szeptember 17., péntek
FONTOS

Az Eucharisztia az egység jele

Fotó: Magyar Kurír

Szeptember 7-én a budapesti Szent Angyalok-templomban ünnepi misére gyűltek össze a külföldön élő magyar katolikus közösségek képviselői, csatlakozva az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) programsorozatához. A Külföldi Magyarok Találkozóján a szentmise főcelebránsa és szónoka Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök volt.

A szentmisén koncelebrált Majnek Antal munkácsi megyéspüspök, Molnár Ottó grazi magyar lelkész, Csicsó János angliai főlelkész Londonból, Merlás Tibor magyar plébános Stuttgartból, Varga János rektor a bécsi Pázmáneumból, valamint a helyi plébános, Szederkényi Károly. A szentmisét élőben közvetítette az Apostol TV.

Cserháti Ferenc püspök szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk.

A külföldi magyar közösségek résztvevői a mai szentmisén kifejezésre juttatják, hogy ezekben a napokban csatlakoznak az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ünnepi rendezvényeihez, és itt, Budapesten hazai testvéreikkel együtt akarnak tanúságot tenni nemzeti összetartozásunkról és mindenek előtt a szeretett szentségében, az Oltáriszentségben, az Eucharisztiában és ennek ünneplésében köztünk élő Úr Krisztusról, az emberi üdvösség, az igazság és a szeretet kiapadhatatlan forrásáról.

Ma mégsem az Eucharisztia elvont, teológiai megközelítéséről, hitünk nagy titkáról szeretnék szólni, hanem Jézus Krisztus konkrét meghívásáról az Eucharisztia ünnepére, és az ezzel szorosan összefüggő vasárnap megszentelésére. Szólni szeretnék a talán sokunkat érdeklő, gyakorlati kérdésekről:

Minek még templomba járni? Minek a vasárnapi szentmise, minek a találkozás Jézussal az Eucharisztiában?

Talán volt idő, amikor még mindenki tudta, hogy mi a kötelessége, mi a teremtett világ isteni rendje: az ember megadta Istennek, ami az Istené, és megkapta Tőle, ami az övé, tisztelte az igazságot és a tekintélyek hierarchiáját. Tudta, hogy mi illik, mivel tartozik Istennek és embertársának. Mindebből ma keveset tapasztalunk: úgy látszik, hogy napjainkban már semmi sem kötelező, mindent szabad, és erre sem vagyunk kötelezve: semmi szükség illemre, fegyelemre, korlátokra, még a természet rendjére sem. Abban a reményben, hogy Isten nélkül is jól megél, az ember egy idő óta felborította a világ isteni rendjét. A legtöbb ember mégsem érzi jól magát. Nem találja helyét a világban. Nem boldog és azt sem tudja, hogy mi végett él, honnan jön, és merre tart. Sokszor önmaga ellen dolgozik, mert nem leli az egyensúlyt a „hajtsátok uralmatok alá a földet” és az „Uradat, Istenedet imádd” között! Önmaga ellen dolgozik, mert elfelejtette, hogy

az Isten dicsőítése a földi béke és jólét, az emberi méltóság és kiteljesedés legfőbb garanciája.

Elfelejtette, vagy talán már nem is akarja tudni, hogy minden élet alapja a teremtő Isten; az Ő éltető Lelke és Igéje nélkül sohasem lehet szép és teljes az emberi lét.

Hogy mindennek mi köze van az Eucharisztiához? Nagyon is sok köze van hozzá, mert mindez összefügg az Eucharisztia ünnepével, a vasárnapi szentmisével, az Úr napja megszentelésével, a testi és lelki felüdülés, a szellemi felfrissülés és a lelki felemelkedés napjával. Sok-sok emberi igazságtalanság, szenvedés és eltévelyedés gyökerét is abban kell keresnünk, hogy megfeledkeztünk Isten dicsőítéséről, a neki kijáró tiszteletről és hálaadásról, az Isten törvényeiről, a sábbátról, az Úr napjáról és az Úr szentmisére szóló meghívásáról, „az Eucharisztiáról, amely köztudottan a keresztény élet forrása és csúcspontja” (Lumen Gentium 11), amelyből mindig erő és megújulás árad, ha úgy tetszik: modernizáció az egész emberi nemre.

A vasárnapi szentmisék elhanyagolása korunkban egy nagyon is riasztó jel. Még akkor is, ha vasárnapról vasárnapra senki sem képes annyi embert talpra állítani, mozgósítani, mint éppen az Egyház, azt mégis látnunk kell, hogy sokfelé vészesen visszaesett a templomba járók száma. Egy 2019-es felmérésem szerint a nyugati diaszpórában minden vasárnap mintegy 10–12 ezer magyar vesz részt rendszeresen a magyar szentmiséken. Ez egy figyelemre méltó szám, de vajon hogyan viszonyul ez a külföldön élő magyarok számához; vajon hogy alakul ez a szám a Covid idején és majd utána?!

Úgy tűnik, hogy az Eucharisztia vasárnapi ünneplése, a szentmise sok ember életében alig játszik szerepet. És ezt akár az idők riasztó jelként is értelmezhetjük!

A vasárnapi szentmisék elhanyagolásának természetesen nagyok sok oka lehet. Egyesek azt állítják, hogy imádkozni mindenütt lehet, minek még templomba járni. Ez így igaz is lehet, de az mégis nagy kérdés, hogy vajon megtesszük-e? Valóban imádkozunk mindenütt: a hegyek között, a kiránduláson, a tenger parton, a konditeremben, az uszodában, a munkahelyen, otthon vagy ott, ahol?

Közösséget, barátságot mindenütt találhatunk; barátokkal, ismerősökkel, szeretteinkkel is sokfelé találkozhatunk – mondja egy másik. Ezért még nem kell feltétlenül templomba járni.

Épületes, valamire való előadást is hallhatunk eleget a rádióban, a televízióban, a színházban. Olykor talán még ügyesebbet, okosabbat, értelmesebbet is, mint néhány templomban. Tanulságos cikkeket is olvashatunk eleget a folyóiratokban, jó könyvekben. Hát akkor minek itt még templomba járni?

Az Úr parancsa? A vasárnap megszentelésének parancsát természetesen ezeknél sokkal mélyebben kell keresnünk.

A Teremtő és a teremtett világ összefüggésében és rendjében, a teremtés történetének hetedik napjában, amikor még a teremtő Isten is megpihent; végeredményben a Sinai hegyen közölt tíz parancsolat összefüggésében, az Úr akaratában, amely közismerten minden vallási és erkölcsi élet legfőbb alapja: „Emlékezzél meg a szombatról és szenteld meg! Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat. A hetedik nap azonban a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek – olvassuk a Bibliában, és tovább: Ezért semmiféle munkát nem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek. Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte” – így a Biblia (Kiv 20,8–11).

Az Úr elvárja, hogy ez a nap az Övé legyen, mert ezzel is az ember javát akarja szolgálni, miközben összegyűjti népét nemcsak közös imára és a Szentírás olvasására, hanem azért, hogy Igéjével táplálja, óvja, védje, és mindmáig üdvösségre vezesse a saját képére és hasonlatosságára teremtett embert.

Krisztus után ez az ünnep, az Úr napja a hét utolsó napjáról, a hetedikről átkerült a hét első napjára, a vasárnapra, mert Jézus ezen a napon támadt föl a halálból. A keresztények számára ezért a hét első napja lett a szent és áldott nap: a vasárnap, az Úr napja (vö. Jel 1,10), amelyen aztán az Úr követői együtt imádkoznak, együtt hallgatják az Isten szavát, „összegyűlnek a kenyértörésre” (ApCsel 20,7), az Úr lakomájára, az Eucharisztia ünnepére, ha úgy tetszik – egy olyan „eucharisztikus bankettre”, amelyen együtt örvendeznek és örömmel hirdetik üdvözítő Istenünk nagy tetteit, az új eget és az új földet, amely Krisztus Urunk feltámadásával már kezdetét vette, valóra vált és egykor eléri beteljesedését az örök életben… „Az Egyház minden hetedik napon megünnepli a húsvéti misztériumot az apostoli korból származó hagyomány alapján. Ezt a napot, a vasárnapot, joggal nevezi az Úr napjának. E napon ugyanis Isten igéjének meghallgatásával és az Eucharisztiában részesedve megemlékeznek az Úr Jézus szenvedéséről, feltámadásáról és dicsőségéről, hálát adnak Istennek, aki őket »élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálából való feltámadása által« (Pt 1,3)” – olvassuk az egyik zsinati dokumentumban (SC 106). A vasárnap az Úré, mégpedig az ember érdekében: az örvendezés és a felüdülés ünnepe, amelynek – néhány kivételtől eltekintve – semmit sem szabad elébe helyezni, mert ez az ember földi jólétét és örök üdvét szolgálja!

Különleges találkozás. A vasárnapi szentmisének, az Eucharisztia ünnepének rendkívüli különlegessége abban áll, hogy ezen az ünnepen az Úr Jézus Krisztussal találkozunk az Eucharisztiában, a kenyér és bor színében, amelyről maga szavatolja: Ez az én testem, ez az én vérem, miközben meghagyja: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Ezzel

az Úr saját asztala köré hív és gyűjt minket, hogy szólhasson hozzánk és ismételten vendégül láthasson az égi mannával.

Az eucharisztiában, a szentmisében Jézus Krisztust, az Üdvözítőt ünnepeljük, dicsőítjük és magasztaljuk mindazért, amit értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért tett és mindmáig felkínál. Az Eucharisztiában Istennek egy olyan egyedülálló jelenlétével találkozunk, amilyet csak Ő képes megvalósítani teremtő szavával a világban. Minden szentmisében, még a legegyszerűbb szentmisében is, Jézus Krisztussal, a világ egyetlen Üdvözítőjével találkozunk, üdvösségünk és jólétünk forrásával: az élő vizek forrásával és az élet kenyerével.

Természetesen a részvétel a vasárnapi szentmisén sohasem válhat csupán egy külsőséges kötelezettséggé, valamiféle jámbor, formai, protokolláris részvétellé. Ez „az istentisztelet feltételezi, hogy nemcsak külsőleg vagyunk azon jelen, hanem ezzel együtt, egy időben bensőleg is megtörténik a találkozás Jézus Krisztussal. Különben azokhoz az emberekhez hasonlítunk, akiket meghívtak vendégségbe, el is mentek oda, de a vendéglátóval szüntelenül azt éreztetik, hogy az ő jelenlétére semmi szükség, az egyáltalán nem fontos számukra” (vö. Friedrich Wetter bíboros körlevele, 1998.). Az Úr eucharisztikus bankettjén való részvétel megkívánja a belső, személyes találkozást a vendéglátó Istennel, mert e nélkül „a liturgiát is veszélyezteti a belső elszegényedés, a külsőséges ritualizmus és a csupán formai gyakorlat” – állapítja meg Szent VI. Pál pápa.

Értünk van. Azt tulajdonképpen már meg sem kellene említenem, mert ez magától értetődő, és talán már az eddigiekből is kitűnt, hogy Istennek semmi szüksége a mi istendicsőítésünkre és ünnepélyes hálaadásunkra.

Nem növeli az Isten nagyságát, dicsőségét, ha dicsérjük, magasztaljuk, és hirdetjük csodás, nagy tetteit. Az viszont már bizonyosnak látszik, hogy mi magunk hamarosan tönkre megyünk és elpusztulunk, ha elhagyjuk a vasárnapi szentmiséket, nem táplálkozunk az Eucharisztia szentségével, elutasítjuk az élet kenyerét és az élő vizek forrását.

Akár napjainkban is láthatjuk, hogy mivé válik az ember, ha nem törődik Istenével: kivetkőzik önmagából, megöli a magzati gyermekeket, az öregeket, szétrombolja a családot, felforgatja a természet rendjét, ledönti a szobrokat s a kereszteket… A múlt századi emberi eltévelyedések és katasztrófák is intő jelül szolgálhatnak: a gonosz és embertelen diktatúrák, az esztelen öldöklések és háborúk…

Társadalmi jelentősége. Ez azt jelenti, hogy a vasárnapnak fontos társadalmi, szociális és kulturális jelentősége is van. Ezt már Nagy Konstantin császár is felismerte, és 321-ben államilag is elrendelte, törvénybe iktatta, hogy legyen a vasárnap a pihenés és nyugalom napja, amelyen – néhány kivételtől eltekintve – tilos minden munka. Később ugyanezt tette Szent István királyunk is: felismerte, hogy Isten törvénye, a vasárnap megszentelése csakis az ember és egész nemzetünk javát szolgálja. A törés csak az úgynevezett „felvilágosodás” és az iparosodás korszakával vette kezdetét, amikor néhányan úgy gondolták, hogy a technika és tudomány vívmányainak segítségével, Isten nélkül is jól kijönnek, az ember üdvözítheti önmagát, és ezt másokkal is elhitették. Ma már tudjuk, hogy ez az emberi számítás sem jött be, és megkeseríti sok ember életét!

A vasárnap nagyon fontos a lelki megbékélés, felemelkedés és fejlődés szempontjából is, mert annak megszentelése mindig azt szolgálja, hogy Isten közénk szállt Szent Igéjével és erejével, az Úr Lelkének segítségével képesek legyünk megújítani életünket, egész környezetünket és a világot. Ezért

mindig sürgető feladat marad a szent liturgia megfelelő integrálása a mindennapi életbe. Sürgető feladat, mert az Úr napja fontos szerepet játszik a személyes kiteljesedésben (önmegvalósításban) éppúgy, mint a közösség építésében, a magyar közösségek építésében is.

Különösen egy olyan társadalomban, amelyben fokozatosan elharapódzik az elmagányosodás, az anonimitás, a névtelenség és még a szociális kötődések is felbomlóban vannak, nagy jelentősége van annak, hogy újra és újra új erőt és lelket merítsünk az Eucharisztia szentségéből. Humán értékeink teljesen elvesznek, ha nincs vasárnap. Sine domenico non possumus. Nem élhetünk vasárnap nélkül – vallották a Karthágó környéki vértanúk már a 4. század elején (vö. XVI. Benedek pápa homíliája a 24. olasz eucharisztikus kongresszus lezárása alkalmából, MK, 2005. május 29.). A vasárnap megszentelésével együtt jár az elmélkedés az élet értelméről, annak tudatosítása, hogy mi az élet értelme: honnan jövünk, hová tartunk, és miért élünk?

Az Eucharisztia ünnepe Istenhez fordulást jelent, a Teremtő elismerését és dicsősítését, aki minden lét forrása, alapja és célja.

A vasárnap megszentelése azt jelenti, hogy több időt szentelünk önmagunkra, egymásra és mindenek előtt Istenre, az élet forrására és legfőbb biztosítékára. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottója is erre utal: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7). Ez a nap, az Úr napja értünk van: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27), és ezt az Úr maga szavatolja.

Szent Ágoston gyönyörűen összegzi üzenetünket, amikor így buzdít: Az Eucharisztia a jóság szentsége, az egység jele, a szeretet összekötő ereje. Aki élni akar, van honnan merítenie. Közeledjék Jézus Krisztushoz hittel, és megtöltődik élettel!

Ezért a költővel fohászkodunk:

„Áradj belénk hát, óh
örök igazság és szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket,
amikkel törzs és vér leköt,
hogy szellem és ne hús tegyen
magyarrá, s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket mennyből táplál a Nap”

(Babits Mihály: Eucharistia).

Részvételünk az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson legyen a mi tanúságunk:

„Itt az oltáron út, igazság, élet,
Ki nélkül ember igazán nem élhet,
Sem igaz békét földön nem ismérhet,
Úr Krisztus Jézus” (SzVU 137,5).

Őt kérjük:

„Kegyes pásztor, igaz étek,
édes Jézus, kérünk Téged,
te legeltesd, védd a népet,
te mutasd meg kegyességed
fönn az élők közepett. –
Mindenható fejedelmünk,
étkünk, éltetőnk, szerelmünk,
engedj asztalodra lelnünk,
testvérül engedd ölelnünk
odafönn a szenteket”

(Aquinói Szent Tamás: Lauda Sion; Sík Sándor fordítása).

*

A szentmisét követően a közösségek képviselői röviden ismertették tevékenységüket. A bécsi Pázmáneum, a londoni magyar katolikus főlelkészség közösségéhez tartozó résztvevők mellett jelen voltak Argentínában, Hollandiában, Finnországban, Németországban, Olaszországban, Svájcban, Franciaországban, Svédországban élő magyar katolikusok is.

Magyar Kurír

Nézze meg ezt is:

Erősödőben a gyulai sport utánpótlás

Sok lehetőséget tartogat nemcsak a Gyulasport, hanem a körzetbe tartozó, kisebb klubok számára is a …