2024. március 19., kedd
FONTOS

Kalandozás a Dél-Alföld képzőművészetében és építészetében János testvértől Schéner Mihályig

Tornyai János: Csokorkötő

Általában az ábrázoló realizmus és a tájképfestészet hagyományvilága jut az eszünkbe a dél-alföldi képzőművészetről, pedig az alkalmazott grafikától a köztéri szobrokon keresztül az építőművészetig számos ágának van ezen a vidéken követendő tradíciója és minőségi alkotása.

A képzőművészet dél-alföldi gyökerei több évezredesek, hiszen a Hódmezővásárhely határában föltárt Kökénydombi Vénusz nem pusztán kőkori szakrális emlék, de az ábrázoló törekvések egyik korai – s szerencsésen, ha töredékesen is – ránk maradt műalkotása. A régészeti leletekben számos dísztárgy mellett románkori és gótikus templomi szobrok, s ív- és pillérdíszek tucatjait fedezték föl és írták össze a szakemberek a térségben Ópusztaszertől Csomorkányig. A késő gótikának pedig szép példája az 1500-as évek legelején befejezett szeged-alsóvárosi ferences Havas Boldogasszony-templom, amelynek (legalábbis az átépítésének) tervezője – az első név szerint ismert magyar építész – a ferences szerzetes János testvér volt.

A szegedi szakrális építészeti örökségben jelentős még a fölsővárosi Szent Miklós-plébániatemplom és minorita kolostor, amely a tizennyolcadik század második felében készült el Lechner Vencel tervei alapján. Több Szeged környéki templomot – így például Kisteleken és Szőregen – tervezett az 1800-as évek első harmadában a város főmérnöke, Vedres István. Az 1879. évi nagy árvíz következtében elpusztult „régi Szeged” helyén Lechner Lajos egy modern, körutas–sugárutas szerkezetű várost tervezett, amelynek a kivitelezési munkálatait a város újjáépítéséért felelős kormánybiztosa, Tisza Lajos irányította.

A magyar szecessziós építészet egyik kiemelkedő alkotása a Reök-palota, amelyet az orosházi születésű Magyar Ede tervei alapján építettek meg a huszadik század első évtizedében. 1930-ra készült el a Foerk Ernő tervezte szegedi dóm, a szeged-csanádi püspökség Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya tiszteletére emelt székesegyháza. Az államszocializmus korában a szegedi belváros átalakításának tervezője a Kossuth-díjas Borvendég Béla volt. A kétezres évek elején a szegedi Vár, Várkert, Stefánia-park, Móra-park, Roosevelt tér rehabilitációja – valamint a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum bővítése és rekonstrukciója is – Vesmás Péter építészmérnök, a Magyar Művészeti Akadémia tagja tervei alapján valósult meg.

A huszadik század eleji szegedi festészetnek jeles alakja Nyilasy Sándor, a nagybányai művésztelep tagja, akinek tájképei, csendéletei impresszionisztikus hatásúak, s aki a hazai plein air festészet egyik első képviselője volt. Ugyancsak a nagybányaiak neveltje volt Heller Ödön, aki a tápai tájat festette meg, rokona volt Radnóti Miklósnak, s az első világháború után föllángoló antiszemitizmusnak esett áldozatul. A költő Juhász Gyula barátja, Károlyi Lajos egyszerűnek és sivárnak ható színvilágával a paraszti és a városi élet nyomorúságos oldalát is megörökítette. Dinnyés Ferenc sajátos koloritú utcaképei a napsütötte Szeged „izzó” arcát mutatják, míg Radnóti barátja, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagja, Buday György és a Kossuth-díjas Kass János fametszeteivel és könyvillusztrációival inkább az alkalmazott grafika területén alkotott maradandót.

A lakatosinasból szobrászművésszé lett Tápai Antal a kőmegmunkálás művészi formái mellett a vas- és fémszobrászat hagyományait alapul véve, s azokat megújítva alkotott. Tóth Sándor köztéri alkotásai mellett éremművészként is jelentős életművet hagyott hátra. Kligl Sándor a magyar múlt jellegzetes témáit és alakjait „emberközeli” módon igyekszik megformázni, s intenciói szerint szobrait a posztamens helyett az „emberek között” képzeli el. Számos köztéri műve van a dél-alföldi régióban (is) a klasszikus ábrázoló hagyományokra támaszkodó Máté Istvánnak és Lantos Györgyinek, akik könnyednek ható és kifinomult technikájukkal szinte „enyhítik” az anyag – hiszen legtöbbször bronzzal, illetve kővel dolgoznak – súlyát. Fiuk, a Vásárhelyen élő és alkotó Máté Hunor nemcsak elismert képzőművész, de olimpikon, s magyar és Európa-bajnok úszó is.

A hódmezővásárhelyi képzőművészeti tradíciót az alföldi realista – elsősorban tájképfestészeti preferenciájú – látásmód határozza meg, amelynek gyökerei Tornyai János, Rudnay Gyula és Endre Béla munkásságában keresendőek. Tornyai alkotó életútjában megfigyelhető stílusainak és formanyelvének folyamatos változása, ugyanakkor a párizsi évei nyomán kialakult, már-már az impresszionizmusba hajló modernizmusának formálódása is, amely eredményeként a magyar modernizmus egyik első nagy képviselőjeként tarthatjuk számon. Művészi karakterének alakulása egyébként részletes naplóbejegyzésein és kiterjedt levelezésén keresztül is nyomon követhető.

A Szegeden született, de élete nagy részében Vásárhelyhez kötődő, könnyed stílusú, s a csendéletek mesterének tartott Endre Bélának zseniális festészete mellett kiemelkedő teljesítménye volt a hódmezővásárhelyi majolikatelep megvalósítása és fenntartása évtizedeken keresztül, amelynek köszönhetően a magyaros ornamentika beépült a képző- és iparművészetbe, új rétegekkel gazdagítva azt.

A föntebb említett esztétikai alapelvek és művészeti törekvések továbbvivői voltak aztán – persze a korszellemnek, s az aktuális művészeti törekvéseknek megfelelően megújítói is – többek között Kurucz D. István, Kohán György, Szalay Ferenc, Fejér Csaba, vagy a napjainkban is alkotó Hézső Ferenc. A vásárhelyi Kéri László kiemelkedő színvonalú és egyéni látásmódú munkássága mellett megemlítendő még – mint a helyi képzőművészeti hagyományból táplálkozó, s mind a hazai, mind a nemzetközi művészeti színtéren jelenlévő alkotó – a Vásárhelyi Őszi Tárlat két legutóbbi Tornyai-plakettes művésze: a hódmezővásárhelyi Szabó Klára Petra festőművész és Kotormán Norbert szobrászművész.
Egy Szentes melletti tanyán alkotott évtizedekig a huszadik század első felében az alföldi iskola egyik legnagyobb képviselője, Koszta József, aki az évekig Békéscsabán asztalosként dolgozó Munkácsy Mihály „mágikus realizmusának” kivételesen magas színvonalú követője volt, s akinek a stílusa sajátos átmenetet képezett a posztimpresszionista és az expresszionista törekvések között.

A szegényparaszti sorból származó makói Torma Imre – saját művészi hitvallása szerint – ugyan soha nem követett művészeti irányzatokat, mégis az impresszionizmus könnyedségével indult, s lett aztán – némi neoklasszicista kitérő után – az expresszionizmus híve, amelyben a földnek és a munkának a nehézkességéből fakadó ritmikus lüktetését érezte meg, s vált eszményévé a „muzikális festészet”. A Maros-parti városban jelenleg is működik alkotótelep: a Karsai Ildikó képzőművész szervezte Natura Marosmenti Művésztelep évente rendez alkotótábort és több kiállítást.

A Békés megyei Medgyesegyháza szülöttje volt a Kossuth-díjas Schéner Mihály, akinek stílusát szerteágazó gazdagság és nagyfokú változatosság jellemezte. Egyedi és összetéveszthetetlen alkotói világának motívumait a magyar néphagyományból, a különböző mitológiákból, a Bibliából és a huszadik századi ember mindennapi környezetéből egyaránt merítette. Festményei, szobrai és kerámiai mellett merészen megvalósított vegyes technikájú művei is említést érdemelnek, s szívesen és gyakran alkalmazta a kollázstechnikát.

A huszadik századi fotóművészet kiemelkedő alakja volt a Szegeden tevékenykedő Bäck Manci, Kárász Judit és Liebmann Béla, valamint az orosházi születésű, később világhírű – és többek között Robert Capával is fényképező – Müller Miklós, illetve a hódmezővásárhelyi származású Lucien Hervé, aki évtizedekig dolgozott együtt a huszadik század egyik legjelentősebb építészével és építőművészeti teoretikusával, Le Corbusier-vel.

Nézze meg ezt is:

Egymástól is tanultak a családreferensek

  Évindító családreferensi találkozón vettek részt a Pasztorális Helynökség munka­társai Győrben. A két nap során lehetőségük nyílt …