Gyulatelevízió
Szecsődi Ferenc Liszt-díjas hegedűművészre, akadémikus professzorra igazán nem illik a hegedűsök közismert jellemzése, a tücsök-hasonlat.
A koncertezés mellett hangyaszorgalommal ápolja a méltán világhírű Hubay-örökséget, a világrekorder cím birtokosa Hubay-lemezsorozatával, fáradhatatlanul szervezi a zenész és a hangszerész szakma Vigadó-beli juniálisát, A Magyar Hegedű Ünnepét, tanítványait pedig gyermekeit megillető gondoskodással indítja el és kíséri tanácsaival a művészpályán.
➜ Tanárként és művészként miként és miért köteleződtél el Hubay mellett?
➜ Mindig is tudtam, hogy az ő iskolája szerint akarok tanítani. Ami pedig az életmű-kiadását illeti? Amikor egymást követően jöttek ki a lemezek, idehaza lesajnáló kritikákat kaptak. Olyasféléket írtak, mint hogy „Hubay, a zeneszerző nem létezik.” Mígnem a külföldi zenei szaklapok érdeklődése meg nem fordította Hubay megítélését. Olyannyira, hogy a Hungaroton fél évszázados antológiájába is beválogatták a Carmen-fantáziát, amelyet a szerző Liszt közreműködésével játszott első ízben… Hubayt éppúgy évtizedekig elhallgatták, ahogyan barátját, Klebelsberget. Ha sikerült némiképp visszasegítenem az őt megillető helyre, nem volt hiábavaló a kitartásom.
➜ Tartini és Paganini óta szokás ördöginek nevezni a hegedűsök virtuozitását. Vajon mért épp a hegedűsökét?
➜ Talán azért, mert valóban ezen a hangszeren lehet a leglátványosabban, a legtöbb tónusban muzsikálni. Ami nagy kísértés, éppen ezért nekem sohasem volt elsődleges célom a virtuózkodás. Az első a zene! Mindent annak kell alárendelni. Tanárom, Bodonyi István gyakran mondogatta: hegedülni a világ legegyszerűbb dolga. Kiállsz a színpadra, és attól fogva senki nem szólhat bele, hogy mit csinálsz. Csak hát idáig eljutni – na, az már nehezebb. A virtuozitás titka például az, hogy először mindent lassan kell megtanulni eljátszani. Olyan ez, akár a biciklizés. Lassan csinálni nehezebb. Ha a jobb kéz kapkod, az ujjaknak nincs idejük szinkronba kerülni a vonóvezetéssel. Forró szív, hideg agy – mint azt a növendékeim jól tudják.
➜ Látható egy ifjú növendéken, hogy mire rendeli a tehetsége: szólistának, zenekari művésznek, tanárnak, netán a barokk vagy épp a romantika specialistájának?
➜ Nem. A legfontosabb ugyanis senkire sincs ráírva. Ez pedig az, hogy kiben mennyi kitartás és szorgalom van. Ez a legfontosabb. Ami engem illet: legalább tízszer tanácsoltak el a pályáról. Ha nincs bennem szorgalom és kitartás, ma nem állok itt. Ezen a téren hihetetlen nagy a tanár felelőssége, mert neki kell megtanítania a növendéket a szabályok betartására. Csak annak könnyű hegedülnie, aki megtanulja és betartja a szabályokat. Számomra egyetlen cél létezik: egészséges és boldog embert nevelni. Az összes többi csak ráadás.
➜ Zenekedvelői körökben szokás előadói aranykorokról, fölülmúlhatatlan idolokról beszélni. Joggal teszünk így?
➜ Abban rejlik a titok, hogy egy Heifetznek, egy Milsteinnek, egy Hubermann-nak összetéveszthetetlen, egyéni hangjuk volt. Ma ezen a téren is az univerzalizálás dívik. Nem értek egyet például azzal, amikor egy zsűriben valaki egy-egy apró hiba miatt az egész teljesítményt lepontozza, holott a hibátlanság önmagában még nem a tehetség vagy a muzikalitás záloga.
➜ Ha a tanítás, a szervezés, az új tehetségek fölkarolása helyett egyesegyedül Hubay virtuóz darabjainak szenteled az életed, mindennap más világvárosban léphetnél föl vele. Nem bánod, hogy másként alakult?
➜ Sohasem éreztem, hogy bármiről le kellett volna mondanom. Így aztán sem a tanítás, sem a művészi pályám nem látta kárát annak, hogy hol a Hubay-társasággal, hol A Magyar Hegedű Ünnepével, hol pedig a Zeneiskolai Hegedűtanárok Versenyével foglalatoskodom. Márpedig Hubay éppúgy megérdemli a törődést, mint a zeneiskoláinkban oktató, nagyszerű tanárok vagy a világszínvonalú magyar hegedűkészítők. Nem hiszem, hogy kevesebb lettem azáltal, hogy odaálltam ezek mellé az ügyek mellé. Mindig maradt időm a saját dolgaimra is. Aminek roppant egyszerű a titka: mindig is megpróbáltam három ember helyett helytállni.
