Kalandozás a Dél-Alföld irodalmi hagyományvilágában

A monostori iskoláktól Mikszáth szegedi papjaiig

A Dél-Alföld irodalmi hagyományai a középkorra vezethetőek vissza.

A régió egykori egyházi központja, Csanád városa, valamint a csanádi püspökség területén lévő monostorok (Aracstól Szeren keresztül Szőregig) „könyves helyek”, hiszen adminisztratív és gazdasági központ jellegük mellett oktatási és kulturális centrumok is voltak.

Ugyan a középkori egyházi műveltség, amelynek egyik becses darabja éppen Szent Gellért püspök Deliberatio című szentírástudományi munkája, latin nyelvű volt és csupán töredéke maradt fönn napjainkra, a népéletnek fontos és nyomokban napjainkig is föllelhető része a népköltészet. Az alföldi népi szöveghagyománynak sajátosan archaikus elemei vannak, amelyek egy része még a kereszténység előtti ősi magyar hitvilág motívumait is megőrizte. Ezeket gyűjtötte össze és rendszerezte a tizenkilencedik–huszadik század fordulóján Kálmány Lajos, a csanádi egyházmegye papja, Csanádpalota plébánosa, Móra Ferenc kifejezésével „az utolsó magyar sámán”.

A protestantizmus tizenhatodik századi megjelenésének korában térségünk – többek között Gyula, Békés, Hódmezővásárhely – a lutheri, majd a kálvini reformáció híveinek egyik jelentős terepe volt: iskolák és nyomdák létrehozásával a magyar nyelvű szellemi élet, így a bibliakutatás, s végső soron a hazai irodalom és a magyar irodalmi nyelv létrejöttéhez járultak hozzá.

Közéjük tartozott a Szegeden az 1540–1550-es években tevékenykedő Abádi Benedek evangélikus lelkipásztor, akit a hagyomány szerint a városban székhelyet tartott török pasa nagy becsben tartott.

A tizennyolcadik–tizenkilencedik század fordulóján élt és alkotott Dugonics András piarista szerzetes, a pesti egyetem matematika professzora, Szeged szülöttje, aki nemcsak a modern matematikai szaknyelv egyik megalapozója volt, de Szeged környéki szólásgyűjteményt is összeállított, s „nemzeti drámája”, a Báthori Mária mellett az egyik első önálló magyar regény, a honfoglalás korában játszódó Etelka szerzőjeként is beírta magát művelődéstörténetünk lapjaira.

A kései modernitás a dél-alföldi régióban is meghozta a sajtó térnyerését. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, vagyis a modern tömegsajtó megjelenése általában egy-egy település modernitásának és gazdasági erejének a jelképe. Egyrészt olvasni tudó, s az újságokban megjelenő hirdetésekben szereplő áruk megvásárlására képes polgárréteget, másrészt az ennek a csoportnak a kulturális és politikai igényeit kielégítő értelmiségi és vállalkozói réteget – újságírókat, szerkesztőket és nyomdászokat – tudhatunk a sajtó lokális megjelenése mögött.

Az imént említett folyamatokba illeszthetően dolgozott újságíróként 1878 és 1880 között a Szegedi Napló munkatársaként Mikszáth Kálmán. Részben itteni élményei alapján írta meg azokat a tárcáit, karcolatait és rövid elbeszéléseit, amelyek aztán válogatásköteteiben is megjelentek, s amelyek meghozták neki az országos elismertséget és irodalmi sikert.

Mikszáth a tollán egyházi embereket is megörökített: Kreminger Antal palánki (szeged-belvárosi) plébánosról éppúgy írt, mint Rókus városrész papjáról, Ivánkovits Jánosról, a későbbi vallás- és közoktatásügyi minisztériumi osztályvezetőről, parlamenti képviselőről, rozsnyói püspökről.

Gárdonyi Géza a Tisza-parti városban töltött éveiben szatirikus lapot is szerkesztett, s humoros portréi a város közéleti szereplőiről népszerűek voltak. Ebben nemcsak politikai, de egyházi szereplőket is megemlített, köztük Dobó Miklós rókusi plébánost.

Tömörkény István szegedi író, múzeum- és könyvtárigazgató a magyar népélet egyik első hiteles leírója és megörökítője volt, a népi írók mozgalmának előfutára. S ha már népi írók: a dél-alföldi vidék népének nyomorúságos élete ihlette a Békés, Csanád és Csongrád megyei uradalmi cselédek világát leíró Viharsarok című munkájára Féja Gézát. Az író, szociográfus, esszéista később Békéscsabán talált menedéket könyvtári dolgozóként a kommunista diktatúra első évtizedeiben. A népi írók csoportja a Hódmezővásárhely melletti Székkutason tartott találkozót, de jártak Szegeden is.

Móricz Zsigmond a legendás alföldi betyár, Rózsa Sándor történetét tette a modern magyar irodalomban halhatatlanná. Gyűjtő-, illetve kutatóúton ennek kapcsán többször járt Szegeden és a város környéki tanyavilágban. Munkáját segítette Isten szolgája Bálint Sándor néprajzkutató és művészettörténész, akinek a boldoggá avatási eljárása folyamatban van, s aki a szegedi nagytáj tárgyi és szellemi emlékeinek, valamint a magyar katolikus hagyományvilágnak egyaránt jeles kutatója. Mind a mai napig talán ő volt a legjobb ismerője a Kiskunfélegyházától Újkígyósig, Ópusztaszertől Kiszomborig terjedő szegedi tájnak: ha pedig ennek a szellemi örökségét meg akarjuk ismerni, akkor vegyük kézbe Bálint Sándornak A szögedi nemzet című, három vaskos kötetből álló monumentális monográfiáját.

A huszadik század elején Makón középiskolásként, Szegeden egyetemistaként tanult legnagyobb költőnk, József Attila, s ugyancsak Szegeden járt egyetemre és szerzett doktori címet Radnóti Miklós, aki tagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma nevű alkotói csoportnak. Ebben az időszakban a városban élt Berczeli Anzelm Károly, aki nemcsak a keresztény spiritualitás által ihletett verseket és misztériumjátékokat írt, de első modern fordítójaként „visszahozta” irodalmi kánonunkban az egyébként latin nyelven verselő, nemzetközi hírű reneszánsz alkotót, Janus Pannoniust.
Az irodalomtörténész professzor, piarista szerzetes, katolikus pap, költő, műfordító, szerkesztő Sík Sándor 1929 és 1944 között élt és tanított Szegeden, s külön kis kötetnyi tanulmányt közölt – az általa így nevezett – „szegedi klasszikusokról”: Tömörkényről, Juhász Gyuláról, Móra Ferencről.

Ugyan régiónk irodalmi múltjának kutatásával számos szerző foglalkozott, kiemelt említést érdemel a három éve elhunyt Péter László professzor, nyelvész, folklorista, irodalomtörténész, aki Juhász Gyula, József Attila, Móra Ferenc, Radnóti Miklós életműve mellett a textológiával, a szövegtudománnyal az elsők között foglalkozott Magyarországon, s akinek a tudományos munkásságát az általa szerkesztett Új magyar irodalmi lexikon tette teljessé, amely a maga három kötetével vélhetően az utolsó nyomtatásban megjelent ilyen típusú vállalkozás, hiszen korunkban a világhálón már elérhető minden hasonló tartalom.

Napjainkban nagy hagyományú folyóiratok jelennek meg a régióban, amelyek a kortárs irodalom megbecsült fórumai. A hetvenhatodik évfolyamánál jár a Csongrád–Csanád Vármegyei Önkormányzat által létrehozott alapítvány gondozásában megjelenő Tiszatáj című folyóirat, de nem elhanyagolható a Békéscsabán megjelenő Bárka sem.