Gyulatelevízió
Sándor Antal zsámbéki szobrászművész alkotásai Kiss-Rigó László püspök meghívására április közepéig tekinthetők meg a Dóm Látogatóközpontban.
Szakralitás és transzcendencia. Aligha van két kifejezés, amellyel gyakrabban élnénk vissza – különösen az egyházművészet területén. Minthogy a két fogalom eredendően nem esztétikai, sokkal inkább antropológiai-filozófiai-teológiai síkon értelmezhető, nem csoda, hogy nemegyszer olyan alkotások minősítésére, mi több: kanonizálására vetik latba őket, amelyek az esztétika, a művészeti értékítélet körében nem igazolhatók. Ami máris a szakralitás és a transzcendentalitás jelenségének mélyén megkerülhetetlenül ott lévő ellentmondások, paradoxitások témájához utal. Hisz a tertullianusi maxima – „Hiszem, mivel hihetetlen” – a kereszténység lényegéhez vezet: a teremtett világban megjelenik a Teremtő, a relativitás körében az Abszolútum, a látható világban a Láthatatlan. Minden hiteles, hitvalló keresztény művészet gyökerénél ennek a meggyőződésnek kell tapasztalhatóvá válnia.
Sándor Antal szobrai épp ezért nyújtanak spirituális, vallásos élményt. A mester, aki előszeretettel fordul a keresztény tematika felé, sőt magát az alkotói hivatást is Istentől rendelt küldetésnek tekinti, a műveihez választott kifejezésmódok eredendő ellentmondásosságára építi ritka erejű, letisztult, monumentális munkáit. A legyőzendő ellentmondások sorában első helyen a szobrászi alkotóunka anyaga áll. A legnehezebb, leghidegebb, legkeményebb anyagokból – márványból és bronzból – kell kibontakoznia a test szerint való emberlét lágyságának, képlékenységének és sebezhetőségének. Amelyek – a Megtestesülés titkának értelmében – az isteni lényegbe engednek bepillantást. A lágy súrlófények és a mélyedésekben megpihenő árnyék-tavacskák élővé varázsolják a holt anyagot. És az idő paradoxona? Hisz az Üdvtörténet örök igazságai a Múlhatatlant szögezik az idő keresztfájára.
Sándor Antal úgy véli: a műtörténeti előképek felülmúlhatatlan formákban juttatták szóhoz az Örök Ige titkait. Ezért nem fölülmúlni kívánja a nagy példaképeket, nem is száll versenybe velük, ellenkezőleg: megpróbál a régiek mesterségbeli tudásának birtokában csatlakozni a változhatatlan Örömhír hirdetőihez. Szent Sírja Giovanni Pisanóhoz méltó, miközben megrendítően jelenidejű a keresztfáról épp csak levett Krisztus elcsigázott, összecsuklott tagjaival. Megtöretés ez a szó testi és eucharisztikus értelmében – nem véletlen olvasható mellette Pilinszky-versrészlet a kiállításon. Akárcsak az Ima címet viselő alkotásokon: egyiken a szenvedéstől görcsbe fagyott kezet látunk a márvány hajszálereitől szenvedéstelien, a másik reneszánsz aprólékossággal és finomsággal megformált női portrét süppeszt bele vagy emel ki épp a bronz rettenthetetlen tömbjéből: íme, az ember, világok átmenetének sorssá szenvedője.
Másutt az örök ikonogáfiai formák újfaja nyelvezetet találnak maguknak – a Mária Könnye kút lírai absztrakciója egyszerre olvasztja a márványt az Istenanya alakjává és lecsorduló könnycseppé. Hogy az absztrakciók a Bartók és Liszt műveitől ihletett, márványból formált zenei futamokig íveljenek – néma kő és zenei időbeliség különleges találkozását rögzítve az időben. Mert ez a mester, akinek példaképei Donatellótól Brancusiig és a Nofretete-fejszobortól Henry Moore-ig sorjáznak, plasztikai alkotásaival amellett tesz hitet, hogy az élettelen anyag hordozója és kinyilatkoztatója lehet nem csupán az élőnek, de a halhatatlannak i
