Gyulatelevízió
Istentől kapott javak
Ezer esztendeje hunyt el Szent II. Henrik (973. május 6. – 1024. július 13.) császár, Boldog Gizella királyné testvére, az államalapító Szent István király sógora, az egyetlen a német-római birodalom uralkodóinak hosszú sorából, akit a katolikus egyház szentként tisztel. Személye olyannyira kötődött az első ezredfordulón kialakuló keresztény magyar államhoz és annak vezetőihez, hogy Szent Imre herceg is az ő nevét viselte.
A fiatal Henrik – II. (Civakodó) Henrik bajor herceg fia – a hildesheimi káptalani iskolában tanult és a papságra készült. Ez összefüggésben volt azzal, hogy gyermekkorában apja és I. (Nagy) Ottó császár között feszült volt a viszony, amely olyannyira elmérgesedett, hogy az uralkodó egy időre elvette tőle a bajor hercegséget. Amikor visszatérhetett, fia is vele tartott, aki ezután Regensburgi Szent Wolfgang püspök mentorálásával végezte tanulmányait Apja halála után, 995-ben vette át a bajor hercegség vezetését IV. Henrik néven, majd 1002-ben német, két évvel később pedig itáliai király lett.
A német állam vezetőjeként komoly külpolitikai és katonai aktivitás jellemezte. Megszilárdította a birodalom befolyását Csehországban, terjeszkedett Lengyelországban, és többször viselt hadat Itáliában. Emellett az akkor még pogány germán törzseket is igyekezett államába integrálni és keresztény hitre téríteni, valamint örökösödési szerződést kötött III. Rudolf burgund királlyal, amelynek eredményeként Burgundia a német birodalom része lett.
Nagyon komolyan támogatta az egyházat, számos templomot, apátságot és püspökséget alapított. Ennek magyarázata egyrészt belső indíttatása, amelyet egyházi nevelése és személyes hite alapozott meg. Másrészt viszont mivel a német tartományi vezetők többsége kritikusan, sőt kifejezetten ellenségesen állt hozzá, a katolikus egyházban keresett támaszt és szövetségest. Ennek jegyében szívélyes kapcsolatot ápolt VIII. Benedek pápával, aki ugyan inkább politikus és hadvezér volt, semmint egyházfő (nem volt még fölszentelt pap sem), de az akkoriban meggyöngült pápai tekintélyt és az egyházi állam területét helyreállította. Rómában, a Szent Péter-bazilikában ő koronázta német-római császárrá Henriket 1014 februárjában, majd hat évvel később ellátogatott hozzá Bambergbe, ahol együtt töltötték a húsvéti időszakot.
Bamberg kedvelt városa volt Henriknek: egyházmegyei és oktatási központot hozott ott létre, dómot építtetett – amely aztán a temetkezései helye lett – és két monostort is alapított falai között. A szlávok körében végzett missziós munkát is támogatta, valamint kiállt a szerzetesi élet szigorának visszaállítása melletti és az egyházi vezetők elvilágiasodása elleni, bencés gyökerű cluny-i reformmozgalom mellett. Egyháztámogató tevékenységének mottóját a fuldai monostor alapítólevelében így fogalmazta meg: ,,Kötelességünk, hogy az Istentől kapott javakat elsősorban Isten házainak felszerelésére fordítsuk.”
Gyönge fizikumú, beteges ember volt, gyermeke nem született. Legendái szerint feleségével, Luxemburgi Szent Kunigundával szűzi (józsefi) házasságban éltek, s mindketten az egyszerű, aszketikus és szerzetesi életideált tartották üdvözítőnek és követendőnek, ezért a tisztaságban már házasságkötésükkor megegyeztek. Ugyanezt tartja a katolikus hagyomány Szent III. Eduárd angol királyról és Szent Imre hercegről. Szent István fiatalabb fia és még életében elhunyt trónörököse a nevét nagybátyja, Henrik császár után kapta – a latin nyelvű középkori forrásokban Henricusként említik, amely név a magyarban Imre alakban honosodott meg. Államalapító királyunk másik, idősebbik, korábban meghalt fia az Ottó nevet viselte, az akkor trónon lévő császárra utalva. Házasságával (a bajor eredetű Boldog Gizella királyné II. Henrik császár testvére volt), egyházszervezésével (amelynek gyökerei a bajor püspökségekhez kötődnek) és gyermekei nevével is a katolikus egyház és a nyugati politikai orientáció melletti elköteleződését fejezte ki.
