Két pápa is viselte ezt a nevet az első évezredben

Szilveszter

Szilveszter napja már évszázadok óta az év végét jelenti, hiszen ez a polgári naptári év utolsó dátuma. A tizennyolcadik századtól kezdődően egyre inkább január elseje vált az új esztendő első napjává. Korábban Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén (március 25.), illetve karácsonykor (december 25.) került sor a katolikus egyházi gyakorlatban az évváltásra. A katolicizmus ezen a napon Szent I. Szilveszter pápára emlékezik, aki Nagy Konstantin római császár idején vezette az egyházat. Nála azonban a magyar nemzeti történelemben jelentősebb az első ezredforduló pápája, II. Szilveszter, aki államalapító királyunknak, Szent Istvánnak koronát küldött.

I. Szilveszter pápa liturgikus ünnepnapja december 31. Az ő 314 és 335 közötti egyházfősége alatt erősödött meg a kereszténység a római birodalomban. Személyesen közreműködött Nagy Konstantin császár egyházpolitikájának alakításában, aki nemcsak elismerte és támogatta Jézus követőinek vallását, de az első egyetemes zsinatot is összehívta. A 325-ös niceai zsinat döntött arról például, hogy a keresztények hisznek a Szentháromságban, s hogy Jézus Krisztus egyszerre és oszthatatlanul valóságos ember és valóságos Isten. Így Megváltóként az emberi létet a maga teljességében – örömmel, humorral, bánattal, szenvedéssel, fájdalommal és halállal együtt – élte meg.

Hét évszázaddal később egy másik egyházfő is ezt a nevet választotta magának pápai névként. Nem véletlenül. Az első ezredforduló korában ugyanis Európa-szerte nagyfokú millenniumi várakozás volt meg­figyelhető. Elterjedt volt az a nézet, hogy a világvége és Jézus második eljövetele akkor következik be. Emellett – de a világvége várásától egyáltalán nem függetlenül – akkoriban a római birodalom felújításának és egy egységes keresztény birodalom létrehozásának az igénye is meg­fogalmazódott. Éppen azért, hogy az ítélkező Krisztus a keresztények egységét – és azok többé-kevésbé egységes államalakulatát – találja.

Az ezt a törekvést a világpolitika színpadán megjelenítő III. Ottó német-római császár egyik tanítója, mestere és mentora volt Gerbert d’Aurillac (938–1003) francia származású főpap, Reims és Ravenna érseke, akit uralkodói közbenjárásra választottak pápává. II. Szilveszter – aki egyházfői nevét éppen I. Szilveszter pápa és az első keresztény római császár, Nagy Konstantin harmonikus együttműködésére utalva vette föl – volt az első francia, aki a pápai méltóságot betöltötte.

Noha csak rövid ideig, 999 és 1003 között foglalhatta el Szent Péter római püspöki székét, a magyar történelemből tudjuk, hogy éppen az ezredik évben ő küldött koronát Szent Istvánnak – természetesen egykori tanítványának és későbbi barátjának, a német-római császárnak az egyetértésével. Ennek az üzenete az volt, hogy önálló és független monarchaként ismerték el az első magyar királyt. A Róma fönnhatósága alá került és elsősorban németföldi püspökök és papok közreműködésével kialakított magyar keresztény egyház szervezésében egyébként a keleti bizánci (későbbi ortodox) és a nyugati római (majdani katolikus) térítés párhuzamosan indult meg a tizedik század utolsó harmadában.

A Szent István életéről szóló, Hartvik győri püspök által Könyves Kálmán király korában, az 1110-es évek elején írt legendában olvashatjuk, hogy István magyar nagyfejdelem elküldte követét, Asztrikot II. Szilveszterhez azzal a kéréssel, hogy a magyar egyház legyen autonóm és közvetlenül az Apostoli Szenték alá rendelt, s élén az esztergomi érsek álljon, valamint hogy „érdemesítse őt is arra, hogy királyi diadémjával izmosítsa, hogy e tisztességre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdett, még keményebben szilárdítsa.” Szent István a koronát végül megkapta – a keresztény magyar államot pedig megszilárdította.