Kiss-Rigó László püspök üzenete

Tisztelt Olvasók, Kedves Testvérek!

A régi sláger szövege szerint búcsúzni mindig annyi, mint egy kicsit meghalni.

Akik életüket jellemzően viszonylag szűk térben, többé-kevésbé ugyanazokból a tagokból álló közösségben, csoportban élik le, azoknak ritkán kell búcsúzni bárkitől. Másrészt ma már, amikor a nagy távolságú közlekedés – akár gyakran és könnyen – igénybe vehető bárki számára, a repülőtereken, pályaudvarokon ritkán látunk olyan érzelmes, könnyes búcsúzási jeleneteket, mint mondjuk 40-50 éve vagy a filmeken.

Ugyanakkor ma is vannak alkalmak, amikor búcsút kell venni jó baráttól, munka­társtól vagy jó szomszédtól. Sokan azért kerülik, ha tehetik, az ilyen búcsúzkodást, mert nem tudják rejtve tartani érzelmeiket. A legszomorúbb búcsúzás pedig a halál előtti vagy utáni attól, akivel igazán jó személyes kapcsolatban voltunk. Akik a Názáreti Jézussal szoros személyes kapcsolatban voltak földi életében – a közvetlen munkatársai, apostolai, leghűségesebb követői – azok végig az ő fizikai közelségében voltak, együtt járták aránylag kis területen a városokat, falvakat. A halála előtti napoktól kezdve azonban néhány hétig nagyon intenzív érzelmi hullámvasúton érezhették magukat, mely idő alatt kétszer is búcsúzniuk kellett tőle. Amikor elfogása előtt Jézus búcsúzik tőlük, nem is érzik át, nem is értik, miről van szó, hisz el sem tudják képzelni, hogy Jézus meg fog halni. Amikor kivégzik, végtelen szomorúságot éreznek, letargiába esnek, azzal a meggyőződéssel, hogy vége az ügynek, nem látják többet. Amikor húsvétkor feltámad, és emberi, fizikai valóságában találkozik velük, és megmutatja, hogy él, először hitetlenkedés, majd végtelen öröm járja át őket. Amikor azonban közli velük, hogy bár valóban föltámadt és él, de nem a földi életbe jön vissza, hogy együtt folytassák félbeszakadt munkájukat, szolgálatukat, hanem ő már a célba jutott egész emberségével együtt, azaz búcsúzni jött, akkor ismét szomorúság fogja el őket.

Erre a jelenetre emlékeztünk pünkösd előtt, Jézus mennybemenetelének ünnepén. Jézus utoljára két dolgot mond nekik. Nem azt, hogy: amire tanítottalak, azt csináljátok tovább immár nélkülem, fog menni a dolog. Hanem: ahogy rám hallgattak az emberek, rátok is fognak, de ahogy engem gyűlöltek, titeket is gyűlölni fognak, sőt lesz, aki az életetekre tör. Ennek valószínűleg nem örültek annyira. De azt is mondja, hogy nem hagyja őket egyedül, sőt ezentúl még személyesebb, élőbb kapcsolatban lehetnek vele.

Egy választás előtt a jelölt politikus minden idejét az emberek között tölti, hogy minél többen megismerjék – bár napjainkban a közösségi média segítségével sokkal nagyobb ismertségre lehet szert tenni, mint a fizikai jelenléttel. Az ismertség így jóval nagyobb, igaz, sokkal kevésbé személyes vagy egyáltalán nem az. Jézus nem a közösségi médiát vette igénybe annak érdekében, hogy minél több emberrel kapcsolatba kerüljön, hanem egy sajátos ajándékot, a Szentlelket ígérte maga helyett. A Szentlélek által nem csupán akkori barátai, követői maradhattak kapcsolatban vele, hanem a mai napig bárki, aki meg akarja őt ismerni. Ez a kapcsolat pedig sokkal személyesebb, közvetlenebb és élőbb, mint amit akár az akkori kortársai megéltek, akik előtte fizikailag is találkoztak vele.

Az ígéret teljesülését, a Szentlélek ajándékának elküldését és az idők végezetéig való jelenlétét ünnepeljük ezekben a hetekben. Ezen időszakban érdemes egy kicsit azzal törődnünk, hogy személyesebbé, élőbbé, közvetlenebbé, őszintébbé tegyük emberi kapcsolatainkat, a Szentlélek segítségével pedig elevenebbé, meghittebbé tegyük kapcsolatunkat a feltámadt Krisztussal.