Gyulatelevízió
Az egyetemes arányok
Városa, Hódmezővásárhely posztumusz Pro Urbe díjjal és átfogó kiállítással tisztelgett mindmáig alulreprezentált szobrászművésze, Till Aran (1909–1996) előtt. A kenyerét fényképészként megkereső művész önképzés útján, Barcsay Jenő anatómiájának szívós tanulmányozása révén sajátította el a szobrászat, a plasztikus formákban történő önkifejezés műhelytitkait. Minthogy alkotásaiban majd minden esetben a szakrális, a szent megjelenésmódjait firtatta a kő és a bronz felületei között; a határtalan megnyilvánulásának lehetőségét a behatárolt, anyagi létezők kebelén, Till Aran művészetét korának hivatalos műkritikája marginális jelentőségűnek hirdette. Pedig aligha véletlenül figyelt rá föl az Alföld nagy expresszionistája, Kohán György. Till Aran többségükben csakugyan vallásos témájú alkotásai mindegyre a zárt geometriai formák és a transzcendentális távlatokra, a végtelen isteni terekre való megnyílás határvonalait testesítik meg. Szobrainak többsége egyetemes-szentháromságos háromszögbe, gúlába foglalható. Crucifixusa az anyag fogságából kitörni vágyódó szellem fájdalomteli fölkiáltása, pénzérméktől megvakult, sajgó Júdása (képünkön) sokszólamú metafora. Szobrai, amelyek az örökösök rendelkezése révén immár végleges otthonra leltek a Tornyai Múzeumban, egy istentagadó kor diadalmas túlélői gyanánt hirdetik a hitvalló áldozatkészség evangéliumi erejét.
Fontos mozaikok – Miklós Péter kötete
Magazinunk állandó szerzője, Miklós Péter egy évtized tanulmányait szedte egybe Az emlékezés világai című, új kötetében. A szerző elsősorban egyháztörténész, aki a főtárgya szomszédos területeit is érdeklődéssel és aprólékos szakértelemmel tárja föl. Ekként válik tanulmánykötete értékes, másutt közzé nem tett irodalom- hely- és kultúrtörténeti apróságok kincsesbányájává. Stanislavich Miklós csanádi püspök pályaképe a török utáni délvidék bámulatos etnikai sokszínűségét is bemutatja, miközben elénk tárja az újratelepítés hőskorának főbb törekvéseit. Százhúsz esztendő távlatából meghökkentő egy jelentős egyházi férfiú, Dessewffy Sándor személyiségének ellentmondásossága: míg a Maroslelét reformszellemben a parasztemberek birtokába adó kegyuraság messze előtte járt feudális korának, a vallásszabadság és a házasságjog liberalizálásának kérdésében elhangzott parlamenti felszólalása harcos klerikalizmus jele. Nemcsak a szegedi piarista gimnázium jeles növendékeinek tablója, de a 48-as forradalom és szabadságharc albuma is fontos portréval lesz gazdagabb Nátly József bemutatásával, aki az újszentiváni postatiszt fiából a magyar ügy jeles szószólójává, a forradalmi kormány szegedi működése idején pedig országos főposta-igazgatóvá lépett elő, mely időszakban Szeged számított a magyar postahálózat szívének. Olvashatunk Apponyi Albert, a két világháború közti magyar politikai élet egyik legnagyobb horizontú politikusának korabeli megítéléséről és a szegedi piaristák gimnáziumának újraindításáról is. Miklós Péter kiemelt figyelmet szentel a Horthy-korszak máig vitás áramlatainak is: ezúttal a katolicizmus és a Horthy-féle restauráció ellentmondásos viszonyának alapos összefoglalásával járul hozzá a tárgyilagos ítélethozatalhoz az ellentmondásaival és tisztázatlan kérdéseivel máig ható korszak értékelésében.
Krisztusok, portrék
Még legjobb ismerőit is ámulatba ejtik Tápé festőjének, Simon Miklósnak legújabb vásznai illetve táblaképei. A Kiskunhalasi Petőfi Sándor Könyvtárban, majd a budapesti Semmelweis Szalonban bemutatott, biztos festői látásmódra valló arckép-sorozatán egyszerre szemlélhetjük egy élete sommázatát megalkotó festő önvallomását, ugyanakkor a minden emberi sorsot magába nemesítő, az arckép műfajának egyetlen és végső mércéjét képviselő téma: a Krisztus-portré számos variáción végigvonuló, drámai változatait. Ahogyan a művész korábbi zománcán, e legfrissebb alkotásokon is Veronika kendője módján nyilvánul meg a tájra szegezett tekintet, a táj szemléletében önmagát megpillantó emberi arc, az alkotás Via Dolorosáját járó művész áldozatra szánt énje.
Arcunk a Tisza tükrében
A fotózást orvos-biológusi pályája mellett is professzionális színvonalon művelő Szerdahelyi Péter közel húszévi szünetet követően a kiskundorozsmai Petőfi Sándor Művelődési Házban lépett tárlattal a közönség elé. Nem véletlen két képének címválasztása: Haiku. A japán költészet pársornyi közlésbe sűrített, összetett jelentései jellemzőek e képekre. Majd minden fotója a képet készítő ember, a szemlélő, a rousseaui-i magányos sétáló üzenetét, elmélkedéseit közvetíti: valamennyi a Tisza hullámaira vetett, szavak nélküli palackposta életünk nyomasztó vagy nyugtalanító kérdései kapcsán, amelyekre a természet önnön, érintetlen valójában korántsem nyújt megnyugtató válaszokat. Hogyan szerveződnek eggyé az innen és a túl fényei; miféle láthatatlan textúrát képez elénk beeső égi sugarak és levélerezetek zsivajgó mikrokozmosza, tükörközönyű víz és kopár ágszövevények kontrasztos dialektusa? A kiállítás nem csupán a látható világ egy-egy élményszerűen megragadott szeletét tárja elénk személyes válogatás szerint. Ezzel egyidőben e képek Szerdahelyi Péter tárgyszerű világlátását is megmutatják: sokszor fanyar, máskor szűkszavú vagy épp keserédes szentenciák a világról, legyen bár szó a vízparton meglesett szerelmesek tapintatos messzeségből, fasorok és évgyűrűk távolságából ábrázolt, sziluettbe csillapodó idilljéről, naptól átégő lombok és felparázsló őszi fény mikroszkopikus látványt nyújtó szövettanulmányáról vagy a víz tükrén haldokló, sorsukra hagyott ladikok utolsó sóhajáról – emberkéz alkotta és természet adta létformák kontrasztjában különös mód épp a fából ácsolt, festékjük lepergett, szilárd testek az elomlók, semmibe hullók, míg a folyó lágyívű fodrai olvadt fém döbbenetes masszívságával feszülnek szembe a mulandósággal.
