Karácsony a modern magyar költészetben

„Isten fénye kél”

A karácsony a katolikus egyházi év első nagy ünnepe, de emellett az egész kereszténységnek – sőt az európai gyökerű kultúrkörnek – is egyik legfontosabb napja. Hiszen az Isten és az ember közötti, valamint az ember és ember közötti szeretet tartalma mellett arra a történelmi tapasztalatra emlékeztet bennünket, hogy a múltunk egy szakaszában Isten emberré lett és részesült abban a sorsban, amely mindannyiunké. Miközben Jézus tökéletesen ember is és tökéletesen Isten is volt, átélte a szenvedést és a halált, végül föltámadásával az örök élet ígéretét és bizonyosságát hagyta meg követői számára.

Jézusnak, a második isteni személy születésének ünnepe több modern magyar alkotót is megihletett. A szegedi születésű és a városban elhunyt Juhász Gyula – aki nemcsak piarista diák volt szülővárosában, de egy rövid ideig a rend szerzetesnövendéke is – Karácsonyi üzenet a vakoknak című versében a „lelki vakság” fogalma alatt az Isten felé vezető út keresésének hiányát érti, s ezzel szembeállítja Jézus – versében a „Szívek Szíve” – szeretetparancsát és a betlehemi csillag által mutatott reményt. Mint írja: „Mind vak szegény, ki nem talál utat. / És nem vak az és ő meg fogja látni / Istent magát mind, kinek lelke fény, / Minden világi pompák csillogási / Kialszanak, ha Isten fénye kél. / Szeressetek: ezt mondja az Apostol / S ennél különbet nem mond senkise. / A betlehemi békés csillagokból / Üzeni ezt ma a Szívek Szíve!”
Juhász Gyula egy másik költeményében a rideg és sivár istállói körülmények között megszületett Megváltó eljöttének örömét fogalmazza meg. „S messzi mezőkön nyájaikat őrző / Pásztori népek nézik a derengő / Új csillagot, mely aranyát elönti / Jászoli almon, // Hol mosolyogva és fázva az éjben, / Szőkehajú és szelíd anya keblén, / Most mutatod meg magad a világnak, / Isteni gyermek!” – olvasható a Karácsonyi óda című alkotásban.

József Attila, aki Makón volt középiskolás, Szegeden egyetemista és Hódmezővásárhelyen is sokat időzött családjával, s aki két hétig ugyancsak szerzetesnövendék volt a Don Bosco által alapított szalézi rendben, Karácsony címmel kiadott versében a téli hideg emberi és társadalmi nyomorának egzisztenciális és szociális kérdéseit veti föl. „Legalább húsz fok hideg van, / szelek és emberek énekelnek, / a lombok meghaltak, de született egy ember, / meleg magvető hitünkről / komolyan gondolkodnak a földek.” Verse azonban a minden ember – és elsősorban a szegények, elesettek, magányosak – számára adott és mindent betöltő jézusi szeretet képével zárul. „Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég / s az újszülött rügyező ágakkal / lángot rak a fázó homlokok mögé.”

Sík Sándor piarista paptanár, költő, irodalomtörténész, esztéta, a Vigilia című katolikus lap legendás szerkesztője, a szegedi egyetem professzora a két világháború között keletkezett Karácsonyi álom című versében a trianoni országcsonkításra is fölhívta a figyelmet, és kérte a Megváltót, hogy legyen békesség „a földön, békesség, békesség / Szegény magyaroknak.” A békesség és a megnyugvás hiányát a trianoni békediktátum igazságtalanságaival hozva összefüggésbe szövegszerűen megjelenik benne a Bánság és a Székelyföld, valamint Kassa és Pozsony elvesztése is. „A békesség – te jól tudod, – meleg cipő: / És édesanyja a bánsági búza. / A békesség a nagy hegyek nyugalma: / És homlokukat a Tátra koszorúzza. // A békesség egy csendes kicsi napsugár talán, / Amely a mély komoly vizek tükrén remeg: / De máshol még nem látják szegény magyar szemek, / Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván, / A békesség a kassai harangszó, / S a székely falukon a pásztorok miséje / Kétszerte szent!… / Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus, / Tedd, hogy legyen békesség idelent!”