Hogyan kell szeretni Istent a 20. század után?

A szegedi Gál Ferenc Főiskola és a Károli Gáspár Református Egyetem június 28-án rendezett budapesti konferenciáján Kun Miklós történész, krem­li­no­lógus a szovjet ember- és gyermekirtásokról beszélt, Kiss-Rigó László püspök pedig arról, hogy az elmúlt, tragédiákkal és népirtásokkal terhes évszázad ismeretében hogyan tartsuk meg a Teremtőbe vetett hitünket. Gondolataikat a Vasárnapi újság interjúi alapján szerkesztett formában idézzük fel olvasóinknak.

Az emberi sorsokat derékba törő, a nemzeti kereteket internacionálissá kényszerítő ideológiák korábban nem látott méretekben szakították ki családjukból az embert, és tették kiszolgáltatottá a gyermekeket. A 20. század kommunista és nemzeti­szocialista diktatúráinak jelenségeit kutató programra a Gál Ferenc Főiskola történészekből álló közösséget hozott létre Kun Miklós professzor vezetésével.

Az eredményeket egy sor konferencia, találkozó, előadás, kiállítás mutatta be. Ehhez a programsorozathoz kapcsolódott a budapesti rendezvény, amelynek egyik előadója, Kun Miklós történész a Gyermeksorsok a Szovjetunióban című előadásában a holocaustról és a Szovjet­unió­ban történt népirtásokról és borzalmakról beszélt. Véleménye szerint teljesen fölösleges vitát generál a Gulágot Auschwitzcal szembeállítani mert mindkettő szörnyű rendszer. A kommunizmus emberáldozatai, például az Ukrajnában áldozatul esett hétmillió ember – köztük hárommillió gyermek – és a nácik módszeres és tömeges népirtásai egy tőről fakadnak. A 20. század borzalmai között a történész kiemelte Tito szerb kommunista partizánjai­nak a délvidéki magyar falvakban végzett mészárlásait, ahol százával kaszabolták le a gyermekeket. Kun Miklós emlékeztetett arra, hogy amikor idehaza a 2010-es évek elején a zuglói önkormányzat és Kiss-Rigó László segítségével megkezdték a kutatásokat, hatalmas botrány kerekedett belőle. Ahogyan rádióinterjújában fogalmazott: „mint a csahos kutyák, nekünk indultak sokan”. A sajtó egy része azzal gyanúsította őket, hogy túloznak, és nem igaz, amit leírnak. Érdekes, hogy a szóban forgó tényeket sokan megkérdőjelezték. A történész véleménye szerint mára a társadalom jórészt befogadta ezeket, de a történelemkönyvekben a Gulágról, ami százával szedte a magyar áldozatokat is, máig alig esik szó. Kun Miklós szerint amíg nem leszünk túl személyi és társadalmi szinten is ezeknek a szörnyű, megrázó történelmi epizódoknak a feldolgozásán, teljes béke nem lesz.

A 20. századi borzalmak között és után sokakban profán módon is megfogalmazódott a kérdés, hogy szükségszerű volt-e ez a rengeteg áldozat? Vajon Isten szándéka volt ez? Kiss-Rigó László püspök újságírói kérdésre ezt a következő módon magyarázta:

– Nem szükségszerű, hogy az ember embertelen legyen, de sajnos van lehetősége rá, és a 20. század ezt bőven bebizonyította. A hívő ember szempontjából a kérdés az, hogy Isten hogyan reagál minderre. A Bibliából tudjuk, hogy Isten szabadnak teremtette az embert, és ezt a szabadságot komolyan vette. Ebből következik, hogy a szabadsággal az ember képes rosszul is élni. Magának a konferenciának a címe az, hogy a 20. század után hogyan kell Istent szeretni? Felvetődhet a gondolat, hogy kell-e Istent szeretni egyáltalán? De én inkább azt mondanám, hogy aki igazi kapcsolatban van Istennel, az inkább úgy tenné fel a kérdést, hogy hogyan lehet az, hogy a 20. század borzalmai után, amit az ember követett el, Isten még nem törölte el az emberiséget a földről?! Ez az igazi kérdés. Erre pedig tudjuk a választ: az Ő végtelen szeretete mindig nagyobb, mint az ember bűne. Valóban, a Bibliában azt látjuk, hogy a szenvedés, a gonoszság az ember műve, nem az Istené. Isten nagysága az, hogy szabadságot adott az embernek. Jób könyvében is látjuk – bár más oldalról megfogalmazva – a kérdést, hogy miért engedi Isten azt, hogy a jó ember, az igaz ember szenvedjen. Erre az Ószövetség kicsit egyszerűsített válasza az, hogy ha a jót elfogadjuk, akkor a rosszat miért ne fogadnánk el. Isten adta, Ő vette el, neki legyen dicsőség és hála. Nyilván a kereszténységben ez a válasz kibővül azáltal, hogy maga Isten jött el emberként közénk, bűn nélküli emberként élt Jézusban, és az életét feláldozta. Nem azért, mert Isten egy szadista, véres kezű valaki volt, aki örült annak, hogy vért lát akkor, amikor a gyermekét föláldozzák, kivégzik, hanem azért, mert a szeretet ad igazán értéket a szenvedésnek. Eredetileg nem Jézus fizi­kai szenvedése lett az emberiség megváltásának a forrása, hanem az a szeretet, amellyel az életét is föláldozta. Ettől kezdve, aki az Ő szeretetével bármilyen módon kapcsolatba kerül, és úgy szenved, számára a legértelmetlenebb szenvedés is valamilyen formában értelmet nyer. Az emlékezés az áldozatokra értékessé teszi szenvedésüket, látszólag fölöslegesen elpazarolt energiáikat. Éppen ezért mondhatjuk, hogy bár szolidárisak vagyunk, és természetesen nagyon sajnáljuk a 20. század áldozatait éppúgy, mint a korábbiakat, de a hívő ember azzal a meggyőződéssel teszi ezt, hogy semmilyen áldozat sem fölösleges, hogyha kapcsolatba kerül a megváltó szenvedésével és szeretetével.

Arra a kérdésre, hogy képes-e az emberiség tanulni a 20. századból, Kiss-Rigó László a következőket válaszolta:

– A mostanihoz hasonló megemlékezéseken közhelyszerűen azt szokták emlegetni, hogy azért kell emlékeznünk, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő. Ugyanakkor sajnos azt látjuk, hogy akárhányszor emlékezünk, a borzalmak ugyanúgy előfordulnak. Bizony nincs garancia arra, hogy a tra­gé­diák sorozatát felvonultató 20. század után nem történnek már hasonló borzalmak. Természetesen mindent meg kell tennünk, hogy ezek ne következhessenek be, ezért mondtuk a konferencián többen is, hogy többet kell tenni, mint emlékezni. A címre visszatérve, hogy hogyan szeressük Istent a 20. század után? Rövid megfogalmazásban a válasz az, hogy sokkal jobban! Tehát az Istennel való kapcsolatot kellene normalizálni. Ez nemcsak a 21. században, hanem a további időkben és minden ember életében egyaránt fontos.