Csanádi egyházmegyei papi sorsok 1956-ból

Ezüstmise az internálótáborban

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei, valamint az azt követő megtorlások érintették egyházmegyénk papságát is. Az alábbiakban néhányuk – jellegzetesnek tekinthető – sorsát mutatjuk be röviden, mintegy illusztrálva a kommunista diktatúrának a katolikus egyházhoz való viszonyulását.

Hamvas Endre csanádi püspök a forradalom kitörése után, 1956. október 25-én körlevelet fogalmazott. Kérte papjait, hogy „ezekben a mozgalmas napokban szeretettel és nyomatékkal óvják a híveket minden erőszakos lépéstől és rendzavarástól”. Hamvas eredetileg körlevele utolsó szavainak a következőket szánta: „Őszinte szimpátiával fogadtuk az ifjúság lelkes megmozdulását és bízunk jogos kívánságaik békés megvalósulásában.”

A főpásztor ezzel a mondattal nyilván a szegedi egyetemisták mozgalmára, s az első autonóm magyar felsőoktatási hallgatói érdekképviseleti szervezet, az 1956. október 16-án, Szegeden létrejött MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Fő­isko­lások Szövetsége) tevékenységére utalt, amelyet a forradalmat kirobbantó szikrának tarthatunk. Ezt az utolsó mondatot azonban – az öncenzúra és a megfélemlítettség egyértelmű megnyilvánulásaként – a püspök kihúzta fogalmazványáról.

Az 1956. október 23-i forradalom egyébként új helyzetet teremtett a magyar katolikus egyházban. Mindszenty József bíboros október 31-én kiszabadult 1948 karácsonya óta tartó fogságából, s másnap átvette az esztergomi főegyházmegye vezetését Hamvas Endrétől, aki a Szentszék megbízásából 1950-től apostoli adminisztrátorként vezette az érsekséget. November 4-én azonban az Egyesült Államok budapesti nagykövetségre volt kénytelen menekülni a forradalmat leverő szovjet csapatok elől, így az esztergomi érsekség ügye ismét Hamvasra maradt.

Horpácsy Ignác öttömösi szervezőlelkész – mivel 1956 őszén befogadott néhány, a kommunista megtorlás elől menekülő embert – egy évre volt bebörtönözve. Letartóztatásakor gumibottal többször megverték, majd másik hét emberrel együtt megbilincselve vasláncra fűzték, és a szegedi Csillagbörtönből úgy vitték a kistarcsai internálótáborba, ahol nyolcvan emberrel zárták egy terembe, és ahol két rabnak kellett egy ágyban feküdnie.

Fogsága idején, 1957. június 29-én emlékezhetett meg pappá szentelése huszonötödik évfordulójáról. Titokban mutatta be ezüstmiséjét, ám az államhatalom ezt sem tűrte. Mint visszaemlékezésében írta: „Másnap szólítottak. Átvittek a fogdába. Három nap ott voltam. Mindennap jött egy nyomozó és megkérdezte tőlem: tudom, hogy miért vagyok itt? Mondom: nem tudom. Három nap után kiengedtek a fogdából. Amikor kivezettek láttam az alagsorban egy összevert embert. Élt-e, vagy holt-e, nem figyelhettem meg. Maga még él? – visszajöttömkor ezt kérdezte az őr. Máskor legyen óvatosabban misével! – mondta.”

Lotz Antal – aki egyházmegyénk levéltárosaként és a szegedi hittudományi főiskola egyháztörténész tanáraként, s a csanádi püspökség modern kori történetének kutatójaként is jelentős – 1960 nyarán mint csanádpalotai káplán került letartóztatásra. Megtalálták ugyanis nála a Kedves barátom című körlevélnek – amelyben a budapesti kispapok 1957-ben tájékoztatták a vidéki papságot a forradalmat követő eseményekről – a borítékját. Bár magát a levelet már elégette, szervezkedés vádjával mégis bebörtönözték, és csak 1963 márciusában szabadulhatott.

Reibel Mihály a két világháború között parlamenti képviselő és eleki plébános volt. 1957 és 1959 között szenvedte meg a kádári diktatúra börtönét, mert 1956-ban a forradalom és szabadságharc napjaiban Budapestre utazott, ahol – régi politikai kapcsolataira alapozva – keresztény párt szervezésébe fogott.