Papszentelés előtt

Miniportré Hajdú László és Tápai Péter diakónusokkal.

➜ Milyen jelmondatot választottak?

Hajdú László:

Pál apostol Timóteus­nak írt második leveléből választottam egy részletet: „Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által.”

Tápai Péter:

Minden nap egyre jobban krisztusivá válni. Ezt az életprogramot szívesen megvalósítom. Ha az lett volna a kérdés, hogy mely szentírási vers(ek) állnak közel hozzám, akkor azt mondanám, hogy a 2 Kor 12, 15: „Én pedig szívesen áldozok, sőt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért.”

➜ Milyen események segítették önöket a hivatás útján?

H. L.: Elsősorban az a felismerés, hogy engem papnak hív a Jóisten. Fontos az is, hogy az ember háta mögött egy biztos és elfogadó családi háttér legyen. Mellettem végig, a kezdetek óta ott állt a családom. Továbbá azok az atyák, akik a szülőfalumban szolgáltak kispapi éveim alatt.

T. P.: Szinte a templomban és a plébánián nőttem fel. De nem tudhatjuk pontosan, mikor válunk Isten eszközévé. Ha a lélek kristálytisztán tudja átengedni a kegyelmet úgy, hogy nem tart vissza abból semmit, akkor mást is meg tud ragadni a Mennyei Fényesség. Istennek persze nem ez az egyetlen eszköze. Ezt mutatja a számtalan különböző hivatástörténet. Az enyém ilyen.

➜ Hogyan értékelik a szemináriumban eltöltött időt?

H. L.: A kezdet nem volt könnyű. Rengeteget fejlődött a papságról és az egyházról alkotott képem. Mindenre nem lehet itt benn felkészülni, de úgy érzem, hogy a legtöbbet hoztam ki ezekből az évekből. Az egyik ismerős atya azt mondta, hogy neki évekbe telt kialakítani papi identitását. Ez a folyamat már a szemináriumi évek alatt elkezdődik, és később fiatal papként is folytatódik.

T. P.: Sok mindenen átsegített a céltudatosság. Tudtam a figyelmemet arra irányítani, amiért bejöttem. Ezért nem tudtak eltéríteni a kisebb-nagyobb összezördülések sem, amiknek egy zárt közösségben elő kell jönniük, de meg is kell tudnunk oldani őket. Az akaratosságom is kapott néhány pofont. Hálás vagyok az eltelt öt évért.

➜ Van-e olyan speciális szakterület, ami közel áll önökhöz a lelkipásztori életben?

H. L.: A teológián belül szeretem a Szentírás tanulmányozását. Klasszikus nyelvi tanulmányaim révén pedig a latin és az ógörög nyelveket, meg a történelmet. Fiatal papi éveim is még a tanulásról fognak szólni. Meg kell tanulni emberekkel, élethelyzetekkel mit kezdeni. Mindenkihez, minden korosztályhoz egyaránt szólni.

T. P.: Nincs. Nem akartam soha sem több, sem kevesebb lenni, mint lelkipásztor. Ami pedig a munkám része lesz, azt meg kell tanulnom. Számomra is a holnappal kezdődik a jövő.

➜ Hogyan tölti a szabadidejét?

H. L.: Sajnos a szemináriumi napi­rendbe nem sok minden fér bele. Máskor nagyon szerettem táncolni, legyen szó népi- vagy moderntáncról. Gyerekként nyaranta rendszeresen jártam úszni. Manapság, ha idő és lehetőség van rá, szeretek utazni, kirándulni. Helyeket, szokásokat, tájakat megismerni. Ha pedig nincs rá lehetőség, akkor moziba megyek vagy olvasok. A kikapcsolódáshoz olykor elég egy hosszú séta a Tisza parton.

T. P.: Különleges isteni kegyelemnek tartom, ha valaki minden idejét az emberek között tudja tölteni. De szeretek „munkatípust” váltani. Vagyis szellemi munka után jólesik a fizikai. Sosem ment a tanulás utáni olvasás. Arra volt más alkalom. Én inkább szép csípős paprikapalántákat nevelgettem az ablakban.