Sík Sándor emlékezete Katolikus és magyar lelkiismeret

 

Szeptember végén emlékezik meg a magyar katolikus közösség és a hazai művelődéstörténet Sík Sándor halálának hatvanadik évfordulójáról. A katolikus pap, piarista szerzetes, költő, műfordító, irodalomtörténész a két világháború között Szegeden élt és az egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora volt. Szerzetespapként, középiskolai és egyetemi tanárként, irodalomszervezőként egyaránt emberi közösségeket igyekezett teremteni.

Sík Sándor (1889. január 27. – 1963. szeptember 28.) zsidó családból származott, szülei azonban még születése előtt katolikus hitre tértek. Középiskolai tanulmányait Buda­pes­ten, Vácott és Kecskeméten folytatta. 1903 nyarán lépett be a piarista rendbe, hét évvel később pedig magyar–latin szakos tanári oklevelet és bölcsészdoktori címet szerzett. 1910-ben tett ünnepélyes szerzetesi örökfogadalmat (rendtagként a védő­szentjéül – pedagógusi hivatása kifejezéseként – Szent Imre herceget, a magyar fiatalság mennyei patrónusát választotta), 1911 júniusában pedig pappá szentelték a váci székesegyházban. Ezt követően a budapesti piarista gimnáziumban tanított, ahol egyik kedves tanítványa volt Szerb Antal író, irodalomtörténész is. 1929 és 1944 között a szegedi egyetemen a magyar irodalomtörténet professzora. 1945–1947-ig az Országos Köz­neve­lési Tanács ügyvezető alelnöke, 1947-től a piarista rend magyarországi tartományfőnöke, 1946-tól a Magyar Tu­do­mányos Akadémia levelező tagja. Irodalomtörténészi munkásságáért 1948 márciusában – az elsők között – megkapta a Kossuth-díjat.

Szegedi professzorsága idején Sík Sándor gyakran kirándult hallgatóival: hosszú sétákat tettek például a város melletti Árpád-kori gyökerű, színmagyar népességű, archaikus hiedelemvilágát, társadalom- és településszerkezetét őrző Tápéra. Emellett sokat sportolt és focizott is az egyetemi pályán, s a Tisza-parton a fiatalokkal. Radnóti Miklós költő, Ortutay Gyula néprajzkutató, Tolnai Gábor irodalomtörténész és Baróti Dezső irodalomtörténész leveleiben és emlékezéseiben egyaránt egyező elem, hogy Sík Sándort egyrészt nagyon is hivatalosnak, „atyainak” és „paposnak” látták, ugyanakkor, hogy koránál (negyvenes éveinek elején járt ekkoriban) fiatalabbnak látszott és roppant lendületes volt mozgásában, munkatempójában és szellemében is. A hallgatói öntevékeny csoportokat is támogatta: így például a tizenöt tagú, zárt szervezetként működő Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát is.

Már budapesti éveiben, mint a lap főszerkesztője, Sík Sándor a Vigilia című katolikus folyóirat szerzői gárdájából is közösséget igyekezett kovácsolni. Ennek egyik fóruma a hivatalos szerkesztői értekezletek és fogadóórák világa volt, a másik színtere pedig a Múzeum Kávéház, ahol külön „Vigilia-asztal” működött. Ennél az asztalnál nem csupán a lap állandó szerzői – Rónay György, Mihelics Vid, Dévényi Iván és a többiek – foglaltak helyet, hanem a fiatalabb irodalmár nemzedék – az „újholdasok” – közül többen, így pél­dául Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Ottlik Géza, Pilinszky János is.

A tehetséggondozás paptanári hivatásából fakadó igénye szerkesztőként is jellemző volt Sík Sándorra. Erre példát szolgál többek között Görgey Gábornak, Kalász Mártonnak, Gyurkovics Tibornak, Beney Zsu­zsá­nak, Va­sadi Péternek, Mészöly Mik­lós­nak vagy éppen Nemes­kürty Istvánnak a katolikus folyóirat hasábjain az 1950-es években kezdődő publikációs tevékenysége is.

Főszerkesztői tevékenységéről írta a lap második világháború utáni újra­indulásának tizedik évfordulóján a következőket Sík Sándor: „Önér­zet­tel mondhatjuk el, hogy tíz év alatt egyetlen olyan sort sem írtunk le, amelyért katolikus és magyar lelki­ismerettel ma és mindenkor ne vállalhatnánk a felelősséget.”

Sík Sándor élete több szakaszában, számos területen – az oktatás és a tudomány világában, illetve az irodalmi életben – bizonyította közösségszervező képességeit és elhivatottságát. Mindez éppúgy fakadt piarista szerzetesi és katolikus paptanári hivatásából, mint személyes karizmájából. Középiskolai tanárként, egyetemi professzorként, főszerkesztőként egyaránt szervezett közösségeket: így sikerei és eredményei az egymást elfogadó és a közös értékrend alapján kijelölt célért együttesen tenni akaró csoport sikerei és eredményei voltak. Kivételes személyiségének, hatalmas műveltségének, feltétel nélküli keresztény humanizmusának és felebaráti szeretetének hatása így – a közösségek révén – megsokszorozódott.