Szent József a katolikus hagyományban

Alázat és méltóság

A karácsonyi ünnepkör kedvelt dísze – legyen az akár hatalmas köztéri, vagy szerényebb templomi, esetleg otthoni asztali – a betlehem, amely Jézus Krisztus szülővárosáról kapta a nevét és a Megváltó világra jöttére, az Isten megtestesülésére emlékeztet. Központi alakja a kis Jézus és édesanyja, Szűz Mária (akit a keleti keresztény hagyomány immár közel két évezred óta Istenszülő néven is tisztel). Mellettük áll, s mind a karácsonyi ünnep, mind a keresztény liturgia tekintetében kissé háttérbe szorul Szent József, Jézus gondviselője és Mária jegyesert.

Józsefről az evangéliumok keveset írtak. Azt azonban tudjuk róla a keresztény hagyományból, hogy alázattal, ugyanakkor méltósággal és büszkeséggel viselte azt az Isten általi meghívást és kiválasztottságot, amely a külvilág szemében talán szégyennek számított: tudniillik, hogy nem ő volt a vér szerinti édesapja Jézusnak, felesége gyermekének, aki a Szentlélek erejéből lett emberré és a fogantatásától kezdve minden bűntől mentes Szűz Mária testében fejlődött születéséig. Az is bizonyos, hogy József ott volt Jézus születésénél, s hogy Názáretben szeretettel nevelte és saját hivatására, az ácsmesterségre is megtanította a második isteni személyt. Jézus nyilvános működésének három évében valószínűleg már nem élt.

Az ókeresztény századokban és a középkorban alakját nem vette körül különösebb kultusz, neve akkor még a Mindenszentek litániájában sem szerepelt. A koraújkorban azonban – elsősorban a ferences, a jezsuita és főleg a karmelita lelkiségnek köszönhetően – tisztelete föllendült világszerte. Közép-Európában és Magyar­országon I. Lipót idején vette kezdetét az erőteljes Szent József-tisztelet, hiszen az örökös nélküli uralkodó az ő közbenjárását kérte azért, hogy fiúutódja szülessen, aki nem sokkal később a világra is jött és a József nevet kapta. (I. József néven lett aztán magyar király, akit a Rákóczi-szabadságharc idején megfosztott trónjától az 1707-es ónodi országgyűlés.) Ettől a korszaktól kezdve Bajorország, Ausztria és Csehország egyik védőszentje Szent József, akinek március 19-i ünnepét előbb a főurak, majd a köznép is megtartotta, sőt neve – az iránti érzett tiszteletből – az 1800-as–1900-as évekre az egyik leggyakoribb magyarországi férfinév lett. Boldog IX. Piusz pápa kezdeményezésére 1870-től Szent József az egyetemes egyház védőszentje.

Szent József a munkások védőszentje is és újabban május elseje az (egyik) emléknapja, amely a baloldali (és jellemzően egyházellenes) szervezett munkásság május elsejei alkalmának, a munka ünnepének ad katolikus tartalmat. De természetesen ő a famegmunkálók – asztalosok és ácsok – patrónusa is: szegedi céhüknek a tizennyolcadik századi zászlajára is rá volt hímezve az alakja.

Szent József márciusi ünnepe a tél végét is jelentette. Ezt őrzi mind a napig széles körben emlegetett időjárási regulánk: Sándor, József, Benedek, zsákban hoznak meleget. A régi korokban több tájegységen a csikósok, gulyások, pásztorok József-napkor szegődtek el. Ilyenkorra biztosan elolvadt a hó is és érződött a tavasz. Erre utalt az a szegedi mondás, ami akkor hangzott el válaszul, amikor valakit megkorholtak, hogy a háza előtt nem söpörte el a havat: „Ezt Szent Józsefre hagyom”.

A Csanádi Egyházmegyében Szent József kultusza a németség tizennyolcadik századi betelepítésével volt párhuzamos, s elsősorban a németek lakta falvak földjét, népét és templomát ajánlották az ő oltalmába. A jezsuiták 1930-ban megáldott szegedi templomának is ő a mennyei pártfogója, hiszen sokan a családokért és a szép nevelésért – így a papnevelésért is (márpedig a szegedi papneveldében az oktatást akkoriban a jezsuita atyák látták el) – Szent Józsefhez, Jézus gondviselőjéhez és nevelőjéhez fohászkodtak.