Gyulatelevízió
A közösség szolgálatában
Az ezeréves történelmi Magyarországon a katolikus egyházi vezetők gyakran viseltek világi – leggyakrabban közigazgatási – tisztséget, s a főpapok egy személyben voltak spirituális és állami vezetők is. Nem volt ez alól kivétel egyházmegyénk sem, amelynek püspökei a tizennyolcadik században a csanádi főispáni méltóságot is betöltötték.
A trianoni békediktátum századik évfordulójának napján régiónk elnevezése megváltozott, hiszen Csongrád megye neve június 4-étől hivatalosan Csongrád-Csanád megye. Az egykori Csanád vármegye neve került be ismét a magyar közigazgatás rendszerébe, s ezzel a helyi és országos történeti emlékezetbe. A Szent István által 1030-ban alapított csanádi püspökség és Csanád vármegye neve így az itt élők mindennapjainak részévé vált – ezer év távlatából is.
A vármegye és a püspökség a török megszállás éveiben megsemmisült, s közös központjuk, Csanád városa is elpusztult a tizenhatodik század közepén. Az 1600-as évek végén a terület ismét magyar – pontosabban akkor már Habsburg – uralom alá került, s az uralkodók 1699 és 1777 között a csanádi püspököket nevezték ki főispánként a vármegye élére.
Az akkori igazgatási rendszerben a vármegyét vezető főispánt a király nevezte ki, míg a megyei nemesség választotta meg a közigazgatási egység tisztikarát, amelynek élén az alispán állt. Ez utóbbi poszton abban az időben Návay György és Marczibányi Lőrinc szolgált a leghosszabb ideig: segítve a püspökfőispán munkáját, aki legtöbbször nem is tartózkodott a megye területén, sőt a püspöknek a megyegyűlésen való személyes megjelenésére is csaknem három évtizedet kellett várni. Az uralkodó és az állam képviseletének a püspökre bízását az indokolta, hogy a főpapok méltóságuknál fogva politikai szereplők voltak, az országgyűlés felső táblájának tagjaként bejárásuk volt a királyi udvarba és kancelláriára.
Az 1700-as években Dolny István, Nádasdy László, Falkenstein Béla, Stanislavich Miklós és Engl Antal csanádi püspökök álltak Csanád vármegye élén. Nem volt könnyű feladatuk, hiszen a terület elnéptelenedett – eleinte Makó mellett csak Nagylak, Battonya és Tornya volt a lakott hely –, s a vármegyei nemesség is csak az 1720-as években jelent meg. A megyei közigazgatás megszervezésének több évtizedes folyamatában az infrastrukturális kérdések megoldása – például megyeháza építése, rendfenntartó és adóbehajtó szervek létrehozása – mellett a Mária Terézia korabeli modernizációig (megyei orvosi, seborvosi, mérnöki, tanfelügyelői állás és hivatal szervezése) mindent a csanádi püspököknek kellett felügyelniük.
A csanádi püspök-főispánok munkásságából kiemelkedik Stanislavich Miklós, 1739 és 1750 között szolgáló csanádi főpásztor tevékenysége, aki nemcsak a püspöki uradalma központjaként számon tartott és főpapi birtokának számító Makó városiasodásáért tett sokat, de megszervezte a megyei tisztikart, s temesvári (ahol a püspöki székhelye volt), bécsi (ahol az udvarnak, mint valóságos belső titkos tanácsos gyakori vendége volt) és pozsonyi (amely akkoriban az ország fővárosa és az országgyűlések helyszíne volt) elfoglaltságai mellett több megyegyűlésen is részt vett személyesen.
Láthatjuk tehát, hogy egyházmegyénk vezetői sokat tettek az egykori Csanád vármegye újjászervezéséért. S ezért Csongrád-Csanád megye neve nemcsak a valaha volt vármegyének, de az annak élén álló és azt főispánként irányító csanádi püspököknek is őrzi az emlékét.
