Az egykori hősök tettei arra bátorítanak, hogy mi is álljunk ki az értékeinkért

A békéssámsoni ellenállókra emlékeztek

Hogy ma szabadságban, függetlenségben, demokráciában élhetünk, az nem a rendszerváltoztatást előkészítő politiku­soknak, hanem nemzetünk megannyi kevéssé ismert hősének köszönhető. Olyanoknak, mint a békéssámsoni fia­talok – jelentette ki a Kommunizmus Áldozatai­nak Emléknapja alkalmából megtartott békéssámsoni megemlékezésen Áder János köztársasági elnök.

 

A megemlékezés a Sarlós Boldogasszony Plébániatemplomban tartott Szentmisével kezdődött, amit Kiss-Rigó László szeged-csanádi püspök celebrált. Elmondta, a diktatúrák – különösen a kommunizmus – mindent megtettek azért, hogy az emberek testén kívül a lelkét is elpusztítsa; legalábbis azokét, akik másként gondolkodtak. – Hogy ez mégsem sikerült, az többek között azok áldozatának az eredménye, akik tudatosan vállalták a fizikai és a lelki szenvedést, a jogfosztottságot, a diszkriminációt azokért az értékekért, amelyeket komolynak tartottak: a szabadságért, a hazáért, az igazságért – hangsúlyozta Kiss-Rigó László. – Természetesen fejet kell hajtanunk a passzív áldozatok előtt, és emlékeznünk kell azokra, akiknek példájából ma is erőt meríthetünk. Akiknek volt bátorságuk, lelki tartásuk, hogy tudatosan szembe szálljanak a túlerővel, az erőszakkal, akik vállalták a börtönt, a kínzást, a megaláztatást. Az áldozatuk, küzdelmük, szenvedésük nem volt fölösleges, hiszen nekik is köszönhetjük a szabadságunkat. Tetteik bátorítanak, hogy mi is álljunk ki kicsiben és nagyban is az értékeinkért.

A tizenkét év börtönbüntetésre ítélt Arany-Tóth Ferenc, mozgalmi nevén „Bozambó” elmondta: az 50-es évek elejére a tervgazdálkodás, a Rákosi-rezsim intézkedései súlyos helyzetbe sodorták az országot, különösen a vidéket. – A nyílt lázadás rituális öngyilkosság lett volna – fogalmazott. Ehelyett röplapokat kezdtek gyártani, először kézzel, majd házilag eszkábáltak egy stencilgépet. Elmondta: bár az 1963-as amnesztia során kiszabadultak a börtönből, csak az 1990-es rendszerváltozás hozott megnyugvást számukra. – A teljes erkölcsi elismerés most jött el. Most ért minket utol a történelem – zárta visszaemlékezését.

– A kommunista rendszereknek közel százmillió áldozata volt a világon. És több százmillió megalázott, megnyomorított, derékba tört élet – fogalmazott beszéde elején Áder János köztársasági elnök. Az államfő emlékeztetett arra, hogy 1947. február 25-én a szovjet megszállók letartóztatták Kovács Bélát, a Kisgazda Párt főtitkárát, akit képviselői mentelmi joga nem tudott megvédeni sem a letartóztatástól, sem az azt követő koncepciós eljárástól, sem a hosszú börtönévektől.

– Akkor még csak kevesen sejtették, hogy mi következik mindebből. Néhány év múlva azonban már az egész ország tapasztalta, hogy mit jelent a kommunista szalámi­taktika, a proletárdiktatúra, az engesztelhetetlen ideológiai harc, a „népi demokrácia” – hangsúlyozta. Az utolsó még szabadnak tekinthető 1947-es választások után – amit persze beárnyékolt a kékcédulázás – csak néhány év kellett ahhoz, hogy a magyar társadalom 1919 után újra megismerje, mit jelent a kommunizmus, milyen emberek a kommunisták – mondta, majd hozzátette: Magyarországon a kommunista hatalomátvételt követő néhány év alatt emberek tízezreit internálták. Magyarok százezreivel szemben indítottak büntetőeljárást. Hazánkban minden harmadik családban volt valaki, aki ellen az 50-es években ilyen eljárás indult. Emberek millióinak az életét tették tönkre.

– A párt ökle mindenhová lesújtott. Koholt vádakkal ebből a kis viharsarki faluból is internáltak embereket – folytatta beszédét. – Nem számított, hogy valaki a falu elöljárójaként sikeresen szegült szembe a nyilasok kitelepítési parancsával, mint ahogy azt idősebb Annus István tette, és nem számított az sem, hogy mit tett valaki a II. világháború során azért, hogy kicsiny közösségét megóvja a háború pusztításától. Mindez nem számított. Ha a párt úgy akarta, ő minden ok nélkül ellenség lett…

A kommunisták még csak néhány éve kaparintották meg a hatalmat, de az emberek egyre többen látták, hogy ez az ország számára katasztrófával jár. Itt, Békéssámsonban húsz fiatalember 1951-ben úgy döntött, hogy Magyar Ellenállási Mozgalom néven titkos szervezetet alapít. Céljuk – mint ahogy az szervezeti szabályzatuk első pontjából kiderül – világos és egyértelmű volt: „Mi, fiatalok összejöttünk abból a célból, hogy harcoljunk a kommunizmus ellen, mely hazánkat elnyomja, s rabságban tartja. S nemzeti függetlenségünk hagyományait nem tartja tiszteletben.”

Húsz fiatalember, többségük csak huszonéves. A Viharsarok paraszti világának szülöttei, akik már tizenéves fejjel látták az emberiség legpusztítóbb háborújának poklát. Akik a kommunisták által elcsalt ’47-es választások után váltak nagykorúvá. Akik fiatal felnőttként, szüleikkel és nagyszüleikkel együtt már a saját bőrükön érezték, milyen jövőt rejt számukra a gátlástalanul kiépülő pártállami diktatúra.

Ezek a fiatalok nap mint nap megtapasztalták, mit jelent az erőszakos téeszesítés, a magántulajdon államosítása, a kötelező beszolgáltatásnak nevezett padlássöprések igazságtalansága. A társadalom tömeges megfélemlítése, a parasztság és a munkásság kizsigerelése, a politikai szabadságjogok korlátozása. Ők huszan hittek abban, hogy az igazságot elegendő bátorsággal és igyekezettel érvényre lehet juttatni. Ezeknek a fiataloknak a tisztességen és az elszántságon kívül más fegyver nem volt a kezében. 1951-től bámulatos leleménnyel szervezték meg tevékenységüket, amely alapvetően rendszerellenes röplapok készítéséből és terjesztéséből állt. Az ÁVH azonnal fel­figyelt tevékenységükre, ám hosszú éveken át csak bottal üthette nyomukat, miközben ők Békéscsabától Orosházáig, Szolnoktól Budapestig számos településen terjesztették röplapjaikat. Az egyiken független magyar hazát, a másikon a munkások számára béremelést és szervezkedési jogot követeltek, a harmadikon a téeszesítés elleni fellépésre buzdítottak. Le a vörös terrorral! – hirdették több alkalommal is röplapjaikon. És volt, amikor mindössze hét szóba sűrítve jelent meg a haza megaláztatásának fájdalma: „sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja…”

A békéssámsoni fiatalok ellenállásában ugyanaz az elemi szabadságvágy jelent meg, ami 1956 októberére világot rengető gyúanyaggá vált. Az Annus István által szervezett ellenállást csak négy esztendő elteltével sikerült az ÁVH-nak lelepleznie. A szervezkedés tagjait összesen 186 év börtönbüntetéssel sújtották. Annus Istvánra és Zöld Imrére pedig halálos ítéletet mondott ki a bíróság.

A sors különös kegyelme, hogy a halálbüntetést később életfogytiglani börtönre változtatták. S bár Annus István 1956-ban kiszabadult, ’57-ben újra bebörtönözték, és csak 1963-ban engedték szabadon. A bebörtönzött fiatalok később hiába kerültek szabadlábra vagy részesültek a ’60-as évek elején amnesztiában, ennek ellenére a következő évtizedekben – a többi politikai elítélthez hasonlóan – csak számkivetettként élhettek saját hazájukban.

Áder János aláhúzta: az, hogy ma szabadságban, függetlenségben, demokráciában élhetünk, nem a rendszerváltoztatást előkészítő politikusoknak, hanem nemzetünk megannyi kevéssé ismert hősének köszönhető, olyanoknak, mint a békéssámsoni fiatalok.

– Azoknak az édesanyáknak és édesapáknak, akik nemzedékről nemzedékre megőrizték és továbbadták mindazt, amit hazafiságnak, a szülőföld szeretetének, önbecsülésnek, magyarságnak hívnak. Mindazt, amit akkor érzünk, amikor Himnuszunkat vagy Szózatunkat közösen énekeljük – hangsúlyozta.

Az államfő külön köszöntötte  Arany-Tóth Ferencet és Tóth Józsefet, az ellenálló csoport két életben lévő tagját.